TÁMAD A VÍRUS

Az egész ott kezdődött, hogy Tomcsi laza székletet produkált. Nem volt gyanús, ugyanis, így tudtuk meg, hogy érkezik a következő fogacskája. Azt gondoltam, most is ez a helyzet. Csak akkor kezdtem másként vélekedni, mikor pár óra elteltével ismét jött egy adag. Mindez, mamáéknál történt szombaton, éppen a hajvágás kellős közepén. Félig papa lenyírta Tomcsi séróját, mikor el kezdett sírni, és sehogyan sem sikerült rávennünk, hogy fejezzük be a műveletet. Úgy voltunk vele, hogy késő is van már, meg ne nyúzzuk szegény gyereket, majd holnap befejezzük. Megvacsoráztunk, utána elfogyasztotta a szokásos esti tejcsijét.

Hazafelé menet már eszembe jutott, hogy a keresztfiúnknak nemrégen hasmenése volt, megkérdezem, nem-e maradt nekik valamiféle hasfogójuk. Mivel maradt, apát átküldtem érte. (por alakú, folyadékba kell rakni)

Alig telt el öt perc, mikor Tomcsi sírva fakadt, odabújt hozzám és abban a pillanatban már sugárban jött is a vacsora darabokban kifelé a száján. Jaj, a kis drágám, nem is tudom, hogy a meglepődöttségtől vagy a fájdalomtól kezdett el ismét sírni. Apa pont ekkor lépett be a lakásba. A kabátját ledobta a földre, és ugrott a kisfiúnkhoz. Én ugyanis közben Ágicát szoptattam! Szerencsére, Ágica már a büfizés környékén járt, így beraktam a kiságyába, és átvettem apától Tomcsit. A kis ruhája, a szőnyeg, minden tiszta hányás volt. Nem részletezném, milyen látvány volt! Nem is a szőnyeget sajnáltam, hanem Tomcsit. Szegénynek ez volt az első ilyen élménye!

Gyorsan átöltöztettem, apa pedig neki állt a szőnyeg, és a bútor tisztításának. Ezután újabb fosás következett. Majd hajnalban még egy, és még egy. Ekkor már, amit megivott forralt vizet, az is azonnal visszaköszönt. Az óra fél hatot mutatott, mikor is hívtam az ügyeletet, mit tegyünk. Javasolták, hogy azonnal menjünk ki. Felöltöztettem Tomcsit, majd szóltam édesanyámnak, hogy jöjjön Ágicára  vigyázni, mert baj van. A fiúk autóba ültek, és mentek a Klinikára. Én megszoptattam Ágicát, összecsomagoltam Tomcsinak pizsamát, mamuszt, törölközőt és rengeteg játékot, meséskönyvet (megtelt egy kisebb méretű sporttáska), és mikor mama belépett az ajtón, már vettem a kabátot és indultam a fiúk után.

A Gyermek klinika előtt apára csörögtem, hogy hol vannak, mondta, hogy maradjak ott, két perc és jönnek. Míg vártam körbenéztem az épületen. Az egyik folyosó ablakában felfedeztem egy kisfiút. Pizsamában volt az apukája kezében. Ebben a pillanatban elfogott a sírás. A szememből csak úgy potyogtak a könnyek. Azt sem tudtam, hogy töröljem le az arcomról a sírás bármiféle nyomát is. Nem akartam, hogy a kisfiúnk észrevegye. Talán sikerült is, mert csak a férjem vette észre, aki annyit mondott, hogy fejezzem be, mert mindjárt ő is kezdi.

Átküldtek minket az Infektológiára. Hirtelen azt sem tudtam, mi az. Kiderült később, az a Fertőző osztály. Az ügyeleten negyed órás várakozás után vizsgálták meg Tomcsit, majd megállapították, hogy mivel zöldes színű a széklete, az csak fertőző lehet.

Itt a fertőző osztályon újabb várakozás következett. Egy jó fél óra volt....El tudjátok gondolni, milyen volt ott ülni, tehetetlenül nézni a bágyadt, lefehéredett gyermekünket, aki néha még a padlóra küldött egy kis "anyagot"? A férjem többször kiment szólni az ügyeletes nővérnek, aki közölte, hogy vasárnap van, ügyelet. Az orvos kint van a városban, megcsörgette, és jön mihelyst tud. Közben telefonálgattunk össze-vissza, van-e valakinek ismerőse, aki esetleg felgyorsítaná a folyamatot. Sajnos, senki nem tudott rajtunk segíteni, végül megérkezett az orvos.

Ő szintén megvizsgálta Tomcsit, aki már a fehér köpeny látványától sírva fakadt. Azt sem engedte, hogy a súlyát, illetve a magasságát megmérjük. Aztán mikor az asztalra kellett felfektetni, üvölteni kezdett. Az orvos kereste a vénáját. Egyik karját megszúrta, semmi. Másik karját megszúrta, semmi. Nem találta a vénáját, ha meg megtalálta, kipukkant. Apa fogta le Tomcsit, én csak a kisfiam arcát néztem, és folyamatosan beszéltem hozzá. Próbáltam a figyelmét elterelni, lekötni valamivel. Szerencsére az egyik szekrényen találtam egy katicabogarat. Elmeséltem neki, hogy papa hogyan dobta ki a katicát az ablakon. (friss élmény volt ez neki, ő mondogatta, hogy papa és PUKK). Egy kicsit elhallgatott, majd újból felüvöltött. Néha elcsuklott a hangom, de csak beszéltem, és beszéltem. Egyszer apa szólt, hogy váltsam már fel, mert rosszul érzi magát. Kiment a folyosóra, mert az ideg a gyomrára ment, és begörcsölt. Senkinek nem kívánom ezeket a perceket! Szörnyű volt! A szemem még most is könnybe lábad!

Végül a kézfejébe sikerült bekötni az infúziót. Bekerültünk a 4-es kórterembe, leültem egy fehér háttámlás, karfás műanyag székbe, Tomcsi az ölemben, így csöpögött az infúzió három órán keresztül. A nővérke mondta, hogy amíg a folyadék fele le nem folyt, addig ne adjunk neki inni, mert úgy is kijön. Folyadék nélkül is jött. De kis idő múltával csak elaludt a karjaimban. Apa közben masszírozta a lábam, és próbáltuk egymást nyugtatgatni. Ahogy lefolyt az egyik adag, azaz fél liter folyadék, következett a másik adag. A nővérke szerint jobb egyben letudni, később már nem biztos, hogy megengedné a gyerkőc. Igen ám, de nekem mennem kellett haza, mert otthon várt a másik mazsolánk, aki már nagyon éhes volt.

Odahaza teljesen levetkőztem, lemosakodtam, mielőtt Ágicához hozzányúltam volna. Nagyon féltem/félek, nehogy megfertőzzem, ha nem is a hasmenéses vírussal, hanem bármi egyébbel, ami a kórházban megtalálható.

Megszoptattam Ágicát, összeszedtem apának is pizsamát, papucsot, és újabb sporttáskányi cuccal mentem vissza a kórterembe. Tomcsinak már a színe is jobb volt, kezdett visszatérni az életkedve. Iszogatott és eszegetett. Vittem neki finom házi tyúkhúslevest, répa darabkákkal.

A további részleteket holnap folytatom, ugyanis mennem kell.....