Végbéldaganat

A vérzésem, sem a kúp, sem a kenőcs használatára nem javult. Tíz hónap után, pelenkát akart írni, erre azt mondtam, hogy másik orvoshoz megyek. Akkor elhatározta, hogy megműt. Egy hétig voltam a kórházban, hazamenvén olyan erős vérzésem lett, hogy mentő vitt vissza a kórházba. Újra megműtött, de már altatásban. Amikor a műtősök lehoztak a műtőből, pont nagyvizit volt. A főorvos megkérdezte, hogy vagyok, mondtam, az altatástól még kábán. Az az orvos aki műtött, odament hozzá, és azt mondta, hogy rólam, majd külön referál.

Nekem nem mondott semmit. Amikor hazafelé ment, a folyosón meghallottam a hangját és rákiabáltam, hogy jöjjön be, mert én is tudni akarom, amit a főorvosnak mondott. Nagyképűen azt mondta, hogy a végbéltől számítva 32 cm-re talált egy ötforintos nagyságú daganatot, de nincs vész, majd ő kikapja. Mondtam neki, hogy-hogy daganatot talált, már egy éve idejárok önhöz, többször tükrözött is, és azt mondta nincs semmi gond.

Azt az érzést nem kívánom senkinek, amit akkor éreztem. Bejött az éjszakás nővér, látta, hogy rosszul nézek ki, adott egy tablettát, amitől csak másnap reggel ébredtem fel. A műtő orvos elküldött UH-ra ahol a balvesémben egy 5mm-es követ találtak, majd egy másik orvoshoz tükrözésre. Aki elmondta, hogy a műtő orvos becsapott, mert a daganat azon a területen van amit műtött, nem 32cm-re a végbéltől.

Amire a tükrözéssel végeztek, megjöttek a fiaim, és azonnal elvittek abból a kórházból. Még aznap bevittek a megyei kórházba, ahol egy nagyon rendes főorvossal hozott össze a sors. Elküldött CT-re, ahol kiderült, hogy amit az UH-n 5mm-es kőnek láttak a balvesémben, az nem kő, hanem egy 30mm átmérőjű daganat. A műtét előtt az onkológiára kellett mennem sugárkezelésre. Ennek végeztével került sor a műtétre.

Egy konzílium úgy döntött, hogy először a végbél műtétet végzik el, majd két-három hónap múlva kiveszik a vesém is. A végbél műtét (2003 november 29-én) után a klinikai halál állapotába kerültem. A jó Isten kegyelméből, még visszahoztak, és azonnal vittek a műtőbe kivenni a balvesém is.

Odahaza a család a legrosszabbra gondolt. A fiam behozta hozzám az akkor öt éves unokámat, aki az ágyrácsán átnyúlva megfogta a kezem, és azt kérdezte- ugye nagyapa nem fogsz meghalni. Látszott a szemében az az őszinte gyermeki aggódás. Azt feleltem neki, aranyos kisfiam, ne félj, mindent megteszek azért, hogy meggyógyuljak. Így is tettem. Jöttek a chemotherapiai kezelések tizenkettő, hétvégi háromnapos bent fekvéssel. Engem is megviselt, de a hányások, rosszullétek után, ismét ettem, az adagolóval a nyakamban, már járkáltam, és segítettem a szobatársaimnak. 

Az aranyos feleségemet a halálomtól való félelem, nagyon megviselte. A betegségem kezdetekor is egy karitatív szervezet helyi vezetője voltam, most is aktívan végzem ezt a munkát.

József