A nevelés művészete

Aki ismerni akarja a gyerekek lelkiállapotát, jóságát-rosszaságát, an­nak mindenekelőtt azt a néhány dolgot kell tudni róla, amit minden elfo­gulatlan szemlélő okvetetlenül észrevesz, a szülők azonban, közismert és megbocsátható elfogultságuknál fogva, nem szoktak észrevenni..

Az első: hogy mi az a gyereki „okosság"? Erről sokat szoktak gúnyo­lódni; minduntalan hallja az ember, hogy „minden gyerek rettenetesen okos, hát hová lesz ez a sok okosság, mire megnőnek?" - és meg szokták mosolyogni a szülőket, amikor dicsekedve mesélik az apró gyermekeik okos mondásait. Mi ebben az igazság? Mindenekelőtt az, hogy a gyermekek mon­dásain azért csodálkozunk, mert tulajdonképpen semmit sem várunk tőlük. Azaz: nem gondoljuk meg, nem vesszük tudomásul azt az egyszerű, természetes dolgot, amit meg se lehetne érteni, ha másképpen volna: hogy az embernek igen gyorsan igen sokat kell tanulnia, mire a világrahozott tu­datlanságából arra a sok mindenféle tarka ismeretre szert tesz, amit két-hároméves korára tud már minden értelmes gyerek. Mint a testi növeke­dés, azonképpen a lelki gyarapodás, az ismeretek szaporodása, a gondosko­dás kiterjeszkedése is ezekben az  első  esztendőkben  a  legrohamosabb.

Alig van olyan szorgalmas tudós, aki életének bármely két esztendejé­ben csak meg is közelithetné az ismereteinek a szaporodásában az egy­éves gyerek tudásának a gyarapodását, mire hároméves lesz. Gondoljuk csak meg, hogy a születő ember belekerül a mi beláthatatlanul sok részlet­ből álló, bonyolult, tarka világunkba, amelynek egyetlenegy részletéről sem tud semmit, amelynek sem a tárgyait, sem a szokásait, sem a szabályait, er­kölcsi vagy természeti törvényeit, sem ebből semminek a nevét nem ismeri: hároméves korára pedig már van egy szükkörü, naiv felfogású, de össze­függő, kikerekitett egész világképe, ismeri a legtöbb mindenféle dolgot, amit látni, hallani vagy akármi más módon észrevenni szokott, a legtöbbnek a nevét és az értelmét is tudja, mindenféle nézetei és ítéletei vannak min­denről, amit megismer. lennek az óriási, minden iskolai mennyiséget messze meghaladó tudástömegnek a megtanulása olyan rövid idő alatt megy végbe, hogy a haladásnak napról-napra igen nagynak kell lenni, természe­tes tehát, hogy aki ezt a haladást a maga felnőtt-emberi haladásához méri, az csak meghatottan csodálkozhatik rajta és nem csoda, hogy egy kicsit cso­dálatosnak, de legalább is rendkívülinek érzi.

Ez a tanulás persze nem lehetséges másképpen, mint hogy a gyermek egész lelki életét betölti, hogy minden tehetsége, minden testi-lelki működése kizárólag erre irányul. Azon is meg szokás lepődni, hogy a gyerekek meny­nyifelé és milyen élesen figyelnek és mulatnak azon, hogy amilyen kíván­csiak, - holott ez csak természetes föltétele, egyetlen lehetséges módja annak a tanulásnak, amelynek a legnagyobb és leglényegesebb része minden szülői vagy ahhoz hasonló segítség nélkül megy végbe, tisztán azzal, hogy a gyerek minden érzékszerve, az egész figyelme és kíváncsisága a felnőtteké­nél sokkal nagyobb fokban és éberséggel állandóan résen van, folyvást vi­gyáz és mohón sziv be minden tapasztalatot, minden benyomást. Ez az ér­deklődés és ez a figyelem az ezerszerese annak, amivel idegen országban figyel a kíváncsi utazó. Gondoljuk csak meg, mennyivel több tanulnivalója van az újszülöttnek, mint a felnőtt utazónak, aki mégis csak ismer minden általános-emberi dolgot, mig az újszülött egyáltalában semmiről sem tud egyáltalában semmit, tehát a legelemibb dolgokat is elölről kezdi. A felnőtt embernek az a természetes megkülönböztetése, hogy az egyik dolog na­gyon érdekli, a másik kevésbbé, a harmadik meg egyáltalában nem, a kis­gyermekből még tökéletesen hiányzik. Ő még semmit sem ismer, őt tehát egyelőre még minden egyformán érdekli, még pedig egyformán nagyon; a gyermek tehát mindig kiváncsi, mindenre figyel és mindent megjegyez. Ezt aztán bosszankodva veszik észre ugyanazok a hiu szülők, akik csodául mesélik ennek a természetes következményei közül azt, amit az ő felnőtt­emberi szempontjaik szerint „okos" és ami nekik nem kényelmetlen, mint a gyermek-kiváncsiság gyönyörű történetkéi közül igen sok.

Komolyan kell venni a gyermekeket.

És amint a gyerek nem tesz különbséget érdekes és nem érdekes között, azonmód nincs számára különbség abban, hogy a mi számunkra mi fontos, mi nem. Ez az, amit „naivságnak" nevezünk s ami röviden az, hogy a gyerek mindent komolyan vesz. Nem mintha nem volna elég olyan gyerek, még a kicsinyek között is, akinek van fogalma a tréfáról, sőt aki talán a maga kis módján még maga is tud tréfálkozni. Aki érti az ilyen tré­fát és el tud ugy tréfálkozni a gyerekkel, hogy az is tréfának értse és mu­lasson rajta, az ne is vonja meg tőle ezt a kedves, egészséges és megnyug­tató derűt. De óvakodjunk a gyerek előtt, kivált egyenesen vele szemben minden léha viccelődéstől, kötekedéstől és a világért ne tegyük guny tár­gyává az ő tudatlanságát, gyöngeségét, az ő kis lelkesedését, véleményeit, az ő kis erkölcstanát, gyönyörködéseit, borzadásait, félelmeit, reménykedédéseit, mindazt, ami az ő egész lelki világa és az ő számára rettenetesen fontos és komoly. Ezzel a gyöngédtelenséggel abban csaljuk meg a gyereket, ami az ő érzésvilágának legnagyobb ereje és a nevelésének a leghatalmasabb eszköze; abban az érzésben, hogy amilyen gyönge, segítségre szoruló, ami­lyen bizonytalan a kis teste-lelke, olyan erős, biztos támasztéka van az ő erős, okos szülőiben, akik viszont minden veszedelemben, minden ártalom ellen meg tudják védeni, akik mindent tudnak, amire ő még csak kiváncsi vannak.

Felnőtt-szóval kifejezve: a gyermeknek a vallása, minden vigasz­taló és felemelő hite és reménysége van ezekben az érzéseiben s amikor ezekben csalódik, az az ő számára ugyanaz a válság, mint amikor a vallásá­ban, az istenhitében csalódik az igaz és mély vallásos hitű felnőtt ember. Ma, amikor az ilyen forró, őszinte vallásosság nem nagyon mindennapi do­log, talán nem sokunknak volt módjában látni vagy kivált magában érezni az ilyen csalódásoknak a megrenditő hatalmát és ezért talán azt is nehezebb elképzelni, amit a gyerek számára jelentenek. De amikor a szenteknek, a prófétáknak, a nagy hitvallóknak az életrajzában olvasunk róluk, akkor ugy körülbelül felfoghatjuk, megérthetjük a gyerek-idegességeknek egyik részét, amely a mi szemünkkel nézve játékos zsugorodásban mutatja ugyanazokat a csalódásokat, ugyanazokat az izgalmas szenvedéseket, ame­lyek azonban a gyerek kis lelkét éppenugy betöltik, mint a köténykéjének a zsebét a három szem cukor. Aki pedig röstel a prófétáknál kereskedni, az csak a városi emberhez képest gyerekes hitű parasztok vallásosságára fi­gyeljen és vegye csak észre, hogyan tudnak még a csendőrpuska elé is állni, amikor a hitükben, az akármilyen értelmetlen, akármilyen gyerekes babo­náikban próbálja őket valaki háborítani. Hiába lát benne a papja kárhozatos pogányságot, a tanultabb polgárember meg szánalmas ostobaságot: a parasztnak akkora szent érzése az a csodahit, hogy meg is tud érte halni...

A gyerekélet keretei között nincsenek csendőrök, a gyerekhit nincs sza­vakba, legendákba foglalva, a tárgyához nincs köze másnak, de a forrósága, az ereje nem kisebb semmi hitvallóénál és a seb, amit a hitének kigunyolása üt, nem fáj kevésbbé, mint az, amiért ölre megy, gyilkol, halálveszedelemtől nem fél, még háborút is visel, máglyákat is éget a felnőtt ember, A gyerek nem állhat össze sokadmagával, nem küzdhet a hitéért erő­szakkal, még tulajdonképpen meg se tudja mondani, mit akar. De amikor a felnőtt ember ezeket cselekszi, akkor a gyerek tehetetlenségében mit tehet egyebet, minthogy nyugtalan, szórakozott, bizalmatlan, durcás, étvágyta­lan? Mint hogy ideges, rossz, hogy lesoványodik, nem alszik, nem figyel, sir és nem enged magán segiteni sem orvossággal, sem veréssel, sem dühös prédikálással, - még szép szóval is csak akkor, ha igazán szép?"

(Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)