A szülői tekintély

"Szép szó, okos szó minden gyerekkel szemben igen nagy hatalom és a legjobb nevelőeszköz, annyira, hogy amikor azt halljuk, hogy már ez sem használ, úgyszólván mindig biztosra vehetjük, hogy nem a gyerekben volt a hiba, hanem az a bizonyos szó nem volt igazán szép, igazán okos. Amikor az apa csöndes hangján már fenyegetően remeg keresztül az alig tartóztatott düh: attól a beszédtől nem igen lehet józan ésszel a gyermek szivére való mélységes hatásokat várni. Ami pedig az okos beszédet illeti, ebből a szempontból a gyerekek igényei sokban sokkal nagyobbak, mint a mieink, felnőtteké, és egymásközt. Nem mintha a gyerek az okos fel­nőttek figyelmes, meggondolt módján hallgatná a beszédünket és mindjárt meg tudná különböztetni a javát az aljától. Ilyenről természetesen éppen az egészen kicsi gyerekekben (akikről itt folyvást szó van) szó sem lehet. Amiért a gyerek kicsinyenkint, de biztosan észrevesz minden hibát, az éppen a gyermeki tökéletlensége: az, hogy még semmit sem tud, tehát min­denre figyel, hogy minden egyformán fontos neki, tehát a fődolgokat a mellékesektől nem tudja megkülönböztetni, a szók átvitt értelmeit nem ismeri, tehát mindent szószerint vesz és mindezeknél fogva aztán idővel minden gyöngéjére, minden hibájára, minden ellenmondására, legkivált pedig minden hazugságára okvetlenül rájön mindennek, amit hallott. Mert, amint hol jókedvvel, hol ijedtséggel minden szülő minduntalan tapasz­talja: nemcsak azt látja-hallja, amire tulajdonképpen figyel, hanem úgy­szólván semmi sem megy el az érzékszervek mellett észrevétlen, mindenre emlékszik is, mindent összevet a régi tapasztalataival és mivel neki minden részlet egyformán fontos (vagy legalább is nem a mi szempontjaink sze­rint érzi a dolgok fontosságát vagy jelentéktelenségét), azért aztán olyan ellentmondásokat is észrevesz, amikre, mert a mi számunkra jelentéktelen részletekben vannak, nekünk eszünkbe se jut gondolni.

Ismerjük azokat a nekünk tréfás, a gyerekre igen sokszor elszomoritó jelenetkéket, amikor a kis gyerek elkezdi vizsgáztatni az apját abból, mit az apja egyszer valami meggondolatlanságból mondott neki; amikor olyan éles következetességgel ad fel mindig ujabb kérdéseket azzal a bekezdéssel, hogy „hát akkor ..." és azzal a tartalommal, hogy miért mond ellene sok tapasztalata annak, amit hallott; amikor, mint az ügyes vizsgálóbíró, minden kis következetlenséget rögtön észrevesz és arrafelé tud kérdezni, ahol a hiányosságot érzi. Ha ilyenkor az apa nem jön ki sodrából, hanem meg van a tehetsége, hogy a kedélyességével vagy az okosságával - nem a hatalmával - diadalmaskodni tudjon és el tudja oszlatni a gyerek­nek a kétségeit - nem belefojtani a kérdező kedvet -, akkor nem lesz semmi baj ezekből a kis párbeszédekből. De nagy izgalmak támadhatnak belőlük és olyan keserűségek, amik évtizedekre szóló ideges állapotoknak teszik le az alapját, ha a gyerek elkeseredetten kerül ki belőlük, akár egy­szerre ugy, hogy végképen abbahagyja a kérdezősködést, akár ugy, hogy lassankint megy el a kedve tőlük.

Természetes, hogy a gyerekre minden dolog rossz hatással van, ami­ben tudatlanságon vagy gyöngeségen éri a szüleit, de az igazi nagy bajok mégsem azokból a kérdésekből szoktak származni, amiknek a gyerekre nézve csak ismeretbeii, - ha szabad ugy mondani, csak „tudományos" jelentőségük van. Azok a kétségek, amelyek mélyebb nyomot hagynak a gyerek kedélyében és nagyon meg tudják ingatni a gyerek bizalmát és ezzel a szülők nevelőhatalmát, az erkölcsi kérdések területén szoktak tá­madni. A gyerek erkölcsi szempontjai nem is különböznek olyan nagyon a mieinktől, mint ahogy a mértéke ebben is szigorúbb, - megint: mert mindent szó szerint vesz és mert nem tudja a különbséget, hogy mit tar­tunk mi fontosnak vagy mellékesnek abban, amit teszünk vagy mondunk, hogy mi abban a mi számunkra a lényeges és mi csak mellékes formaság. Mint amikor például köszönünk és azt mondjuk, hogy „ajánlom magamat", vagy „kezét csókolom", vagy hogy „van szerencsém", akkor sem aki köszön, sem akinek szól, nem gondol arra, hogy ezek meggondolt ki­jelentések, amiket szószerint számon lehet kérni attól, ki mondta.

A mi felnőtt életünk tele van ilyen szükséges, de nem szóról-szóra igaz formaságokkal és azonkivül többé-kevésbé jószándéku, szüséges vagy legalább megbocsátható apró hazugságokkal, amelyek a mi erkölcsi szempont­jaink szerint egészen mást jelentenek, mint azok az igazi hazugságok, amelyekkel valakit be akarunk csapni. A felnőtt ember, aki ünnepi vacso­rára hivatalos, de a betegsége miatt nem mehet, nem írhatja meg bocsánatkérő levélben, hogy hasmenése van, még ha ez is az igazság, hanem olyas­valamit ir, ami nem viszi a háziasszony gondolatait ilyen étvágyrontó irányba. Az ilyenben senkinek se jut az eszébe, erkölcsileg számbavehető „hazugságokat" látni, - kivévén a kisgyereket, aki, amikor a szülei meg­beszélik előtte a dolgot, akárhányszor ijedten kérdi: „szegény apukának nagyon fáj a feje?", aztán, mikor megnyugtatják, hogy nem, még ijedtebben: „hát akkor miért üzente a bácsiéknak, hogy a feje fáj?" Addig, mig a gyerek lassankint meg nem tanulja a különbséget az ilyenek meg az igazi hazugságok között - amit azért az ő érdekében ne siettessünk kelle­ténél jobban -, addig egyszerűen vigyázzunk, hogy sohase legyen mód­jában, ilyenen érni bennüneket."

(Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)

A témával kapcsolatos cikkeinket a Csecsemőgondozás, gyermeknevelés aloldalunkon találja.