A gyermeknek igazat kell mondani
"Aki mégis megpróbálja az igazság szerint elmondani az elfogulatlan kis kérdezőnek, hogy minden kis gyerek az édesanyja hasában nő meg akkorára, hogy végre megszülethessen, az mindig észre fogja venni, hogy mennyire éppen az ellenkezője történik annak, amitől ebben a kérdésben mindig félni szokás: a gyerek meghatódik és még sokkal jobban szereti és tiszteli az édesanyját, akiről megtudja, hogy nem az ablakon át kapta őt, hanem fáradt és szenvedett érte s akivel szemben most már tudatosabbá vált benne a testi közösségnek, a vérségi kapcsolatnak az érzése, ami egészen más melegségü érzés, mint hogy a gólya melyik ablakon tette be egyszer véletlenül. Ezzel az elinditással a gyerekkor számára mindenesetre, de a legtöbbször az egész életre megszűnt a nemi kérdésnek az a mérges, kártékony zamatja, ami ugy meg tudja rontani az ember egészséges viszonyát a szüleihez és még annyi mindenféle szép, egészséges dolgát az ember egész életének. Ezzel az elmondással az anyaság minden szépségét egyszerre a maga nyelvén értettük meg a gyerekkel, ugy, ahogyan másképpen semmi nagyképű prédikálással soha senki megértetni nem tudhatja vele. És ez az igazmondás a gyerek bizalmát is mindig annyira fokozza, hogy most már könnyebben meg tudhatjuk nyugtatni azok felől a kérdések felől is, amelyekre még nem igen van mód kielégitően felelni. Ilyen természetes kérdés rendesen kettő szokott hamarosan vagy rögtön következni.
Az első, hogy amikor a kisgyerek elég nagy, hogy már megszülethessen, hogyan kerül ki a napvilágra? A másik éppen ilyen természetes: az apa szerepe az egész dologban. Ezeket apró gyerekek számára megmagyarázni olyan nehéz feladat, hogy arra még kivételesen is alig alkalmas egy-egy szülő. De akiben a gyereke bizik, az meg is mondhatja neki, hogy ezeket a dolgokat majd csak akkor értheti meg, amikor nagyobb lesz s hogy akkor természetesen majd meg fogják neki ezt is pontosan magyarázni. S a nyugtalan kérdezősködésre váró szülőt ilyenkor az a meglepetés éri, hogy a gyerek belenyugszik ebbe a válaszba és békén marad. És ezenkivül is olyan békességes és boldog, amilyen nyugtalan és kinlódó, ha kielégithetetlen kiváncsiságokkal van tele és piszkos dolgokkal kénytelen gyanusitani a szüleit...
Egy kis tapintat mindenesetre kell ahhoz, hogy az ember szépen és zökkenés nélkül tudjon a gyerekével ezekről a dolgokról beszélni; az a fajta természet, akiből ez a kis tapintat is hiányzik, aki máskülönben sem igen tudja megválogatni a szavait és az alkalmakat, amikor el lehet mondani őket, jobban teszi, ha nem fog hozzá. Aki azonban nem röstel türelemmel, a megértésnek legalább a szándékával fogni hozzá, az még akkor is megtalálja a közlés helyes módját, ha máskülönben nem nagy művésze a tapintatos beszédnek."
(Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)