A gyermek viszonya a szülőkhöz

„A szülőkhöz való természetes viszony egyik része olyan megváltoz­tathatatlan, hogy azt meghamisitani sem lehet: az, ami ebből a viszonyból a megszületésig tart. Amelyik pillanatban az újszülött megpillantja a nap­világot, akkor azonban már kezd mindig bonyolultabb, mindig többoldalú lenni az a viszony és akkor már sok benne az olyan részlet, amit igenis meg lehet hamisitani és elég kiterjedt körökben szokás is. A csecsemő lelki életébe behatolni nem könnyű és kivált nem lehet tőle sem akkor, sem később egyszerűen megkérdezni, mit érzett, vagy éppenséggel „gondolt" az élete első heteinek mindenféle meglepő benyomására, de viszont igen könnyű hamarosan észrevenni annyit, hogy némely benyomásokra hatá­rozott érzésekkel felel és a szeretet, a gyűlölet és a közömbösség jelei által egyes emberek közt is határozott különbséget tesz. Akármi is az elméleti, tudományos nézetünk arról, hogy mennyi „öntudatosság" van ezekben áz érzésekben vagy hogy mennyire lehet őket „lelki" folyamatoknak tar­tani, abban az egyben a mindennapi tapasztalás semmi kétséget sem hágy, hogy a későbbi hajlandóságok egyenes vonalban fejlődnék belőlük, hogy tehát ezek a csecsemő-érzések, noha mindenféle fejlődésen és változásokon mennek át a lelki élet kiterjedése és bonyolódása során, nem múlnak el nyomtalanul.

Ezek közül az ösztönös érzések közül azok, amelyek a szülőknek szólnak, nem egyszerűen véletlenségek, vagy, mondjuk, gyakori véletlenségek, hanem kétségen kivül világrahozott, soha nem hiányzó és okvetlen megnyilvánulást, kielégülést kereső ösztönökből erednek. Hogy a tökéle­tesen tehetetlen újszülött ember táplálás, ápolás és védelem dolgában tökéletesen a környezetére szorul, az csak egy része ennek az érzéskörnek. Amint a lelki élet legelső nyomai megnyilvánulnak, rögtön kiderül, hogy ez a rászorulás a lelkiekben is megvan. Látnivaló, hogy a gyerek nemcsak a táplálásra és a testi gondozásra szorul, hanem az az ösztöne is megvan, hogy mindezeknek a szükséges jótéteményeknek a kútfejét meghatározott emberekben is keresse és nekik adhassa azokat az érzéseket, amik ennek a viszonynak a természetes kisérői. Nemcsak arra szorul, hogy szoptassák, hanem arra is, hogy valakit szerethessen érte, nemcsak az anyagiakban való ellátásra és a védelemre, hanem arra is, hogy valakiben az ellátó és védő hatalmat szerethesse és tisztelhesse.

Amint az értelme, a gondol­kodása lassankint fölcsillan és mindig jobban odafejlődik, hogy végül már beszéd utján lehessen érintkezni vele, akkor már egész félreérthetetlenül tudtunkra adja ezeket az érzéseit. Aki aztán behatóbban foglalkozik velük, az még azt is tapasztalja, hogy ezek az ösztönök egész határozottan egy apára és egy anyára szólnak és zavartalanul csak akkor fejlődnek, ha ebben sem zavarja meg őket semmi. A gyerek az apa-kép és anya-kép számára csak egy-egy keretet hoz magával a világra, mindegyikbe csak egy kép fér el baj nélkül és mindig érzésbeli zavarokat okoz, ha valamelyik szerepet, részekre osztva, többen játsszák az életében. A legelső dolog, amin ezeket a zavarokat észre szokás venni, amikor a gyerek félreismerhetetlen módon a dajkához ragaszkodik a legjobban, nem az édesanyjához. Amikor ezt nagy megütközéssel észre kezdik venni, rendesen prédikálásokkal és vesztegetésekkel próbálnak segiteni a dolgon, azzal az eredménnyel, hogy a cukrok és a kényeztetések árán a gyerek felületes önző érzései csakugyan az édesanyja felé fordulnak és megtanulja egész gépiesen, nyugodt haszon­leséssel, a dolog igazi értelmére való minden tekintet nélkül arra a kérdésre, hogy „kit szeret a legjobban?" azt felelni, hogy: „anyukát". A „legjobban-szeretés" fogalmához pedig az ő kis eszében ezután az a magya­rázat tartozik, amire az élet ezen a módon tanitotta: „ez az a mondás, amiért az ember cukrot kap". Az, amire ezzel a fogalommal mi gondo­lunk, tovább is a dajkáé marad, az édesanyjáé pedig az, ami a mi fogal­maink szerint körülbelül a „kedves ismerős"-nek jár."

(Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)