Mese és valóság

"A természetünk, ezek a világrahozott, ellenállhatatlan családi érzéseink azt is megkövetelik, hogy ne csak a táplálékot és a testi gondozást, ha­nem a „magasabb tudományoknak", a környezetünk és a világ megismeré­sének az első elemeit is a szülőinktől kapjuk. A természetünk megköveteli azt az érzést, hogy az a csodálatos mindentudás, ami édesanyánkban és főképpen az édesapánkban lakik, - az egyszerű polgári józanság pedig azt mondhatná minden szülőnek, hogy kár azt a kis fejet azzal a sok zavaros zöldséggel telerakatni és összezavarni, amit a tanulatlan, talán nem is mindig nagyon okos cselédek felelnek arra a sok agyafúrt, tarka, mulatságos gyerekkérdésre. Mind a két dolog fontos: az is, hogy a szüleitől tanulja meg a gyerek az első néhány életév életbevágó sulyu apró ismereteit, meg az is, hogy mentül érthetőbb, egyszerűbb, igazabb legyen, amit tanul. Ez ellen többnyire abban a tudatban szokás vétkezni, hogy a gyerek a valóságot úgysem érti meg és hogy szivesebben hallja a tréfás és meseszerű magya­rázatokat.

Ebben csak annyi az igazság, hogy a gyerek szereti a mesét és a tréfát, amikor éppen kedve van hozzá és amikor tudja, hogy az, - de mind a kettőt becsapásnak érzi és mind a kettő csökkenti azontúl a bizalmát, ha komoly feleletszámba kapja őket. Nem minden tréfa a gyerek számára, amit mi mulatságosnak érzünk és semmi se mese a gyerek számára pusz­tán csak azért, mert nem igaz vagy mert értelmetlen. Aki figyel, észreveheti, hogy a gyerek (és az egyszerű ember) számára határozott valóságbeli ér­telme van az igazi mesének, még pedig olyanféle, mint a mi számunkra a költői és másféle művészeteknek. Hogy mi ezt ki is tudjuk fejezni, vagy hogy minket az iskola megtanított mindenféle tudnivalókra arról, hogy mi köze a művészetnek a valósághoz, a gyerek pedig mindezeket nem ilyen határozott formában tudja, az nem lényeges különbség.

A lényeges az, hogy a gyerek a maga fantasztikus, néha egészen álomszerű fogalmaival és kifejezésmódjaival éppen olyan tiszta különbséget tesz a mese és a való­ság között, mint ahogyan mi teljes részvéttel tudunk a színházban gyönyör­ködni és búsulni, még sirni is a szomorújáték hősének sorsán, noha tudjuk, hogy a valóságban semmi köze sincs a színpadi szerelméhez és hogy minekutána a kardjába dőlt és a függöny lement, jókedvűen vacsorázik az orozva ledöfött ellenségével. Ha a színészek rosszak, akkor esetleg nem is sikerül az a művészi hatás, hogy minden tudásunk mellett mégis sirni tudjunk a színpadi szomorúságokon, hanem akkor csak az a sivár való­ság jár az eszünkben, hogy a hősnő kövér, vagy hogy a díszlet rongyos.

Ugyanígy áll a mesével és a tréfával szemben a gyerek: aki jól tud neki mesélni, aki kedvesen tud vele tréfálkozni, azt nagyon megbecsüli érte és azzal szemben mindig igazi hálát és tiszteletet, azaz valóságos szív­beli szeretetet érez. De aki nem tud ugy mesélni, hogy a gyerek a mese hangulatát érezze belőle, tehát azt a művészi élvezetet, amit a képzelet játéka akkor nyújt, ha érezzük ezt a játék-természetét, az inkább mindig mondja meg a józan igazságot, még ha az egyszer-egyszer talán nem is olyan tetszetős. Mert ha gyerek nem érzi belőle a mesét, hanem szószerint veszi, akkor az már nem mese, hanem becsapás, még pedig olyan, hogy a becsapásvolta igen hamar kiderül, amikor ellentétbe kerül a kis kérdező mindennapi tapasztalásával. Amikor aztán kétféle zavarosság támad ab­ban a kis nyiló lélekben. Először az, hogy nem ért meg olyan dolgokat, amikre kíváncsi, amiket érteni szeretne s amikről valahogyan érzi is az ösztönével, hogy érteni is lehet, vagy látja is, hogy mások értik. Másodszor - és ez a sokkal fontosabb: - az érzései zavarodnak össze a szülői iránt, akiket az ösztönei szerint szeretnie és rettentő nagyra tartania kellene, akikről azonban azt kénytelen tapasztalni, hogy gúnyt űznek az ő fontos kíváncsiságaiból és tudatlanságából, vagy pedig maguk is rosszul tudnak valamit, amit jól kellene tudni."

(Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)