Idegen nyelvek

"Azt is eleget halljuk, nem nehéz magunknak sem tapasztalnunk, hogy aki gyerekkorában tanul egy idegen nyelvet, könnyebben tanulja meg és könnyebben is bánik vele világéletében, mint aki felnőttkorában kezd izzadni vele. Miért ne vegyen tehát a gyerekéhez német vagy francia kisasszonyt, aki nagy erőlködve csak teheti és miért ne hallgassa boldogan a születése napján az idegennyelvü versikét, amit talán nem is ért, amikor ugy érzi, hogy nemcsak a hiúságát legelteti rajta, hanem hasznos tőkét is ád a gyerekének általa? ... A nyelvzavarosságból majd csak kikeveredik a gyerek, ha hamarább nem, az iskolában és akkor rendesen tud majd az anyanyelvén is anélkül, hogy ki akarna törni a nyelve, ha idegen szóra szorul... És titokban, magunkban még azon is elgondolkozhatunk, hogy nemcsak költői kép, szép, de a valóságtól idegen allegória-e az a fogalom, hogy „anyanyelv?" Hiszen mosolyogni való az is, amikor az iskolásgyerek megsértődik arra a feltevésre, hogy lehet a világon még egy ország olyan szép, mint az ő hazája, más nyelv olyan szép, min az övé? Mi, józan fel­nőttek tudjuk, hogy magasabb hegyek, dúsabb erdők, termékenyebb rónák, virágzóbb rétek, szebb, nagyobb, gazdagabb városok, szaporább, tanultabb népek sokfelé akadnak és nem is csodálkozunk azon a természetes dolgon, hogy minden áldásból nem nekünk jutott a legtöbb és nem is tudnánk meg érteni, hogy miért lennénk mindenben éppen mi az első népe a világnak. A mi nyelvünk is csak olyan jó vagy rossz, mint a többi - és még hozzá egy kicsi nép rokontalan, csakis itthon használható nyelve. Miért muszáj a magyar gyereknek okvetlenül magyarul tanulni meg legelőször? . . .

A gyereknek pedig minden iskolai, minden politikai szemponton egészen kivül azért kell anyanyelvének lenni, amiért a póruljárt nadrágocskája helyett is az édesanyjának kell másikat adni rá, noha más esetleg még ügyesebben tudná ráadni: a szülőhöz való egészséges, okvetlenül szükséges és soha semmivel sem helyettesithető viszonya kedvéért, - és ezenkivül, külön még a szülőföldjéhez, igenis: a hazájához és a nemzeté­hez való, nem az iskolamesterektől, nem ujságiróktól és politikusoktól ki­talált, hanem szintén természetes, világrahozott és nélkülözhetetlen vi­szonya kedvéért. Amint apja és anyja, egyazonképpen hazája, nemzete és anyanyelve sem csak véletlenül van az embernek, hanem mert azokat az ér­zéseket, amelyek ezekhez kötik, magával hozza a világra és szükségképpen megkeresi, amire forditsa őket. Ez nem azokat a politikai elfogultságokat, az idegen nemzetek és hazák ellen való oktalan ellenséges vagy megvető érzések ápolását jelenti, hanem csak azt az egyszerű, mindennapi tapasz­talatot, hogy az ember épugy, mint a közvetlen hozzátartozóihoz, a távolabb álló természetes közösségeihez is az érzéseivel, a szive melegével kapcsolódik és nem belenevelt tévedésből, hanem világrahozott lelki szük­ségből iparkodik szeretnivaló, tisztelnivaló és dicsekednivaló kiválóságo­kat találni szülőföldjében és fajtájában is csak ugy, mint a szüleiben.

Nem nehéz észrevenni, hogy mindezek arra a végső következteté­sekre szólnak, hogy ,,én magam" vagyok az a kiváló, aki ezektől a kiváló emberektől, ebből a dicsőséges fajtából, erről a különlegesen áldott föld­ről származom. Akár tetszik valamelyikünknek, hogy ilyen az ember, akár nem, alig lehet kétség, hogy ilyenek vagyunk s aki akármit akar tőlünk, emberektől, vagy bármi érzésünket vagy cselekedetünket meg akarja ér­teni, annak ezekkel a tulajdonságainkkal is számolnia kell. Aki a gyerekét egészséges lelkűre, nyugodtra, derültre, jóindulatura akarja nevelni, annak is számításba kell venni a gyereknek ezeket az ösztöneit. S aki ezeket meg­figyeli és elgondolkodik róluk, az észre fogja venni, mekkora vétség a gyerek ellen, ha elvesszük tőle a módját, hogy anyanyelve fejlődhessen."

 (Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)