Az iskoláról, az iskolásgyerekekről és az iskolábajárásról - 2. rész

Nyilvános iskola

Iskolába, még pedig közönséges, nyilvános iskolába azonban mégis minden gyereknek járnia kell, még pedig az iskolának nemcsak a jó oldalai, hanem határozottan még a természetes hibái kedvéért is: azért, mert az iskola, ugy ahogy van, éppen a gyerek számára való kicsinyített, de töké­letes képe a társadalomnak, az egész életnek, ugy amint az felnőtt korában menthetetlenül várja. Még a rossz padok és a többi technikai hiányosságok is elég sokszor megismétlődnek az életben, ha tehát nyilvánvaló is, hogy a gyerek egészsége okvetlenül jó padokat és egészséges iskolaépületet kiván és hogy az egészségtelen körülményekre igazán ráér várni, ameddig az élete csak engedi, - azért még az sem egészen haszon és tanulság nélkül való, ha korábban kénytelen megismerkedni velük. Okvetlenül szükséges azonban, minden kellemetlenségével és egyéb hibáival együtt az az élet, amit az élő környezetével él a gyerek a nyilvános iskolában, a tanulótársaival, tanítóival és egyéb felsőbb hatalmakkal, még az iskolaszolgával és a többi hozzá hasonlókkal is együtt. Mindezeknek éppen az a válogatatlansága, éppen az, ahogyan az egyesekre való minden tekintet nélkül és leg­nagyobbrészt egyáltalában minden terv nélkül, tisztán a véletlen szerint adódnak, jönnek-mennek és fejtik ki a jó vagy rossz, az erős vagy gyönge hatásaikat: az éppen a valóságos, közönséges és valamennyiünkre nézve elkerülhetetlen élet, amely abban a pillanatban, amikor a gyerek kénytelen a tanulással, tehát a kötelességgel megismerkedni, menthetetlenül elkezdődik.

Nem az a kérdés, hogy a gyerek nem várhatna-e az élet ilyen megisme­résével még egy kicsit? Mert hiszen nyilvánvaló, hogy felnőtt korában nem igen tehet sok különbséget, hogy hat- vagy nyolcéves korában kezdte-e sze­rezni ezeket a fontos benyomásait. A lényeges az, hogy amikor egyáltalában tanulni kell, akkor ezzel természetesen elkezdődik az az idő, amikor már nem minden csak játék, vagy legföljebb valami kellemetlen, de közvetlen szükség, hanem olyan kényszerűségek lépnek be az ember életébe, amelyek valami távoli cél kedvéért kivannak rendszeres, folytonos munkát. A betű­vetést tanulni, órákhosszat csöndesen ülni csak azért, mert az írástudásra, önuralomra későbben szüksége lesz az embernek, nem ugyanazt jelenti, mint csöndben maradni, mert valaki alszik, vagy megenni a spenótot, mert utána cukrot kap az ember. A társadalmi élet, a mindenféle kölcsö­nösségekre és nem közvetlenül látható célok kényszerű szolgálatára alapí­tott világrend az első kötelességgel belép a gyerek világába és mint minden­ben, itt is az első megismerkedés benyomásai a legfontosabbak, a legerő­sebbek, igen sokszor a lelki fejlődés fontos dolgaira nézve döntő erejűek. Azon, hogy ne a tanulás legyen a társadalmi élet első megjelenése, semmi­vel sem tudunk változtatni, azon se, hogy a gyerekre az első találkozások erős hatását ne tegye mindaz, ami ott először éri. Az egyetlen tehát, amit elérhetünk, hogy ezek az első benyomások ne a valóság szerint legyenek, hanem valami mesterségesen szebbre, de hamisra színezett képet adjanak. Ez abban a pillanatban igen kellemes lehet még a gyerekre magára is, de, mint a valóságos, elkerülhetetlen élet minden meghamisítása, jövendő vál­ságok magvát hinti el. Ahol az ilyen széltülóvott gyerek először kerül össze a valóságos életre edzettebb társaival, ott ugyanazok a veszedelmek érik, mint hogyha a legnagyobb testi elpuhultságból egyszerre kellene edzett, kemény versenytársakkal együtt futnia. Ha csak egy iskolai esztendő is, a különbség: már akkor is az egymással, a tanítóval és az iskolai élet egész környezetével való rendszeres együttélésben edzett, tehát jóban-rosszban már a társadalmi élethez hozzátanult, a közös élet nehézségeiben gyakorlott társaságba kerül be mindezek nélkül a járatosságok nélkül, egészen más­fajta életből, talán szebb, nyugodtabb világból, amelyet azonban a többiek már régebben elhagytak s amelyre a többet tapasztalt ember felsőbbségével és egyszersmind a többettudó gyerek kíméletlen büszkeségével pillantanak vissza.

A nyilvános életet tehát ugy kezdi az ilyen gyerek, hogy a társai­nak az egész életében járatlan s hogy ezért le is nézik. Könnyű belátni, hogy ennek nincs jó hatása sem közvetlenül a gyerek kedélyére és önbizalmára, sem pedig arra, hogy a társaihoz való viszonya hogyan alakul azon túl. Erőteljes természetű, életrevaló gyerek ezt és a nevelése többi apróbb hibá­ját is igen sokszor nagyobb baj nélkül állja ki. De éppen azok, akiket leg­inkább szoktak otthon, vagy külön iskolában tanítani: a gyöngébb, bágyad­tabb lelkű, félénkebb, vagy éppen a mogorvább, dacosabb, magukbavonulóbb gyermekek szenvedik meg ezt az állapotot a legsúlyosabban, néha olyan súlyosan és maradandóan, hogy egész életükben se tudnak egészséges vi­szonyt teremteni az embertársaikkal. Akikből természetesen ugyanaz a válogatatlan, véletlen-keverte gyűjtemény veszi őket egész életükben körül, mint az egyszerű nyilvános iskolában. Ugyanazok a jó és ugyanazok a rossz tulajdonságok, ugyanaz a viszony az erősebbekhöz és a gyöngékhöz, ugyanaz a vonzódás az egyikhöz, ugyanazok az ellenséges érzések és szán­dékok a másikkal szemben, ugyanazok a támadások, védelmek és védeke­zések, ugyanazok a társas örömök és csalódások kisérik végig egész életén a felnőtt embert, mint amikkel az első elemiben találkozik. Még pedig fő­képen és a legtisztábban ott, ahol a viszonyok a legjobban hasonlítanak a felnőtt ember szabad életének a viszonyaihoz: a közönséges, nyilvános iskolában.

Ez: hogy a nyilvános iskolákat a szó legszorosabb értelmében vett „mindenki", az elképzelhető legtöbbféle szülők ugyanilyen különféle gye­rekei számára egyformán kell szabni: ez természetesen azt okozza, hogy az iskola sok egyéni kívánságnak nem felelhet meg, még egészen jogos egyéni kívánságoknak sem. A nyilvános iskolákban természetszerűen megvan a tömegekre számított intézményeknek minden jó és minden rossz oldala, például az is, hogy minden berendezésüknek és az egész működésüknek nem is csak az átlagos emberi tehetségekhez és tulajdonságokhoz, hanem még ennek az átlagnak is a gyöngébbjéhez kell alkalmazkodnia. Az a közönsé­ges tapasztalat, hogy a könnyebben tanuló, vagy kivált még a tehetségesebb és frissebb eszű gyerekek a legtöbb tanulnivalót fele- vagy még kevesebb idő alatt is megtanulják, mint amennyit az iskola erre a tanulásra szán, természetes és elkerülhetetlen következménye annak, hogy az iskolának ugy és addig kell mindent tanítani, amig a tanulók legnagyobb része meg nem tanulja és sem ebben, sem másban nem cselekedhetik másképpen, mint a többi közös, tömegnek szóló intézmények, mint a vasút, amely szintén akkor indul, olyan gyorsan megy és ott áll meg, amint ezt a tömegszük­ségletek szerint aránylag a legjobban tudja, akármilyen szép volna, ha amikor valaki a beteg édesapjához siet, mindjárt indulna, gyorsabban menne és közvetlenül a falu szélén állna meg. A nyilvános iskola arra szol­gál, hogy aránylag a legtöbb gyereket aránylag a legtöbb tudományra tanítsa és a legjobb erkölcsökre nevelje és minderre csak annyi eszköze lehet, amennyi a gyerekek szülőinek az átlagától kitelik. Céltudatos és okos politikusok tudják, hogy az iskolák minden közös intézmény között a leg­jobban megérik a közösségnek, az államnak vagy a községeknek minden erőfeszítését, hogy semmi költség, semmi gondosság semmi téren sem hoz olyan hasznos eredményeket, mint amit az iskolára fordítunk. De azért a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet az iskola sokkal jobb, mint az az átlagos emberfajta, amelyből a törvényhozói, fenntartói és a tanítói kikerülnek.

Ez az a határ, ameddig az iskolák jóságát a legnagyobb erőfeszitéssel is egyáltalában csak fokozni lehet s ezen fordul meg a sikere mind­azoknak az igen jól kigondolt és nagyon szükséges reformoknak is, ame­lyekkel hozzáértő és lelkes iskolabarátok mindenütt a világon folyvást pró­bálják az iskolák természetes hibáit csökkenteni. Tegyük hozzá, hogy az iskolázásnak sok gyöngéjét - például éppen a fönt emlitettet: hogy a gyön­gék kedvéért túlságosan sok áldozatot követel az erősebbektől, meg aztán, hogy túlnyomó nagy részben nem igen tudja a gyerekek kedélyét megnyerni és kívánatossá, vagy legalább szívesen viselt teherré tenni az iskolai kötelességeket - aránylag igen könnyű elkerülni, ha lemondunk arról, hogy a javított iskola mindenkinek szólhasson és hogy valamennyi iskolás­gyerek számára elegendő legyen belőle. Mindazok az iskolák tehát, amelyek vagy csak válogatott gyerekeknek szólnak, vagy pedig a föntartásuk olyan drága, hogy csak kevés lehet belőlük, vagy csak gazdag gyerekek kedvéért csinálhatják üzletszerűen egyes vállalkozók, - mindazok könnyen lehet­nek egynémely dolgokban jobbak és általánosságban kellemesebbek, mint a nyilvános iskolák, de sem annak nem lehetnek a követnivaló és követésre alkalmas példái, hogy milyenre kell az iskolákat általában csinálni, sem pedig azt nem tudják elérni, hogy a maguk kiválasztott tanítványainak zavartalanul juttathassák a maguk jobb nevelését. Mert az életre, gyerekek jövendő egészségére és boldogulására nézve még az igen kétségtelen tanulásbeli előnyök sem érnek fel a nyilvános iskolák gyakorlati nevelő hatá­sával és könnyű belátni, de a közönséges tapasztalat is minden nap mu­tatja, hogy azok az enyhített és a gyerek számára kellemesebb reform­iskolák, amelyekbe csakugyan szivesebben jár és még szivesebben tanul is a gyerek, ennek a fejében elmulasztják a növendékeik nevelését a való­ságos gyakorlati életre, a valóságos életnek azokra a nehézségeire és ridegségeire, amelyek a többi gyerekre nézve már az első elemiben elkezdődnek és senkire nézve soha az életben meg nem szűnnek többé.

A gyerekbarátok szeretnék ezektől mentül tovább megóvni az apró kis emberbimbókat és aki ki tudná találni azt az iskolát, amely az egész gye­rekvilág számára egyformán meg tudna menteni még néhány szép, gond­talan, játékos gyerekszobai esztendőt, az olyan jótevője lenne az emberi­ségnek, amilyen talán még nem is volt, mert az talán csakugyan el tudná érni azt, hogy egy következő nemzedék ne éppen csak egynémely tudo­mányokban járatosabb, hanem jobb, bölcsebb, nyugodtabb, egészségesebb, boldogabb is legyen az apáinál, - ami még eddig sohase sikerült. De azon az áron, hogy egy, vagy egynéhány pótolhatatlan esztendővel későbben kezdjük el néhány kiválasztott gyerek edzését ezekre az elkerülhetetlen nehézségekre, mint ahogyan valamennyi többi gyereké elkezdődik: azon az áron ezt könnyű megtenni, de sokkal többet árt, mint amit a haszna megér .. .

Ezeket kell meggondolni, amikor látjuk a szép, okos, kedves, egészséges reformiskolák, játékiskolák, munkaiskolák és ezekhez hasonlók ba­rátságos szobáiban, üde-zöld kertjeiben jó kedvvel tanulni, gondtalanul játszani a néhány boldog kis gyereket, amiközben a nyilvános iskolák ridegebb termeiben sokkal többedmagukkal, fáradtabban, kedvetlenebben, szorongva ülnek a többiek. Ez az a különleges, kivételes esete az életünk­nek, ahol az ,,egyenlőséget" nem az elnyomottak, a megalázottak javára, hanem a kiválasztottak, a boldogok számára kell követelnünk, hogy ezek Is olyanok lehessenek, mint amazok."

(Az egészség enciklopédiája - Dr. Décsi Imre orvos)