Az iskoláról, az iskolásgyerekekről és az iskolábajárásról - 5. rész

Jó és rossz tanulók

"Akármilyen tanuló volt a maga idejében valaki, a gyerekétől legtöbbnyire azt szeretné megkivánni, hogy jó, sőt hogy „első" tanuló legyen, - nem gondolván meg, hogy ő a maga idejében hogyan ítélte meg az osztálya legjobb tanulóit s hogy azokból azóta miféle emberek lettek. Az iskola ter­mészetesen legfőképpen ezzel a mértékkel méri a gyerekeket és a jó vagy a rossz tanuló cimét ugy osztogatja, mintha ezzel valami lényeges dolgot mondana róla. Holott pedig a valóságban jó tanuló is, meg rossz is igen különféle okokból, igen különféle tulajdonságok alapján lehet a gyerek. A szülőnek a viselkedését tehát nem a bizonyítványhoz kell mérni, hanem ahhoz, hogy mitől jó vagy rossz tanuló a gyerek.

A legegyszerűbb és a legkedvezőbb az az eset, amikor valaki azért jó tanuló, mert könnyen és gyorsan tanul és szereti az iskolát. Az ilyen gyerek természetesen semmiféle nehézséget nem támaszt és az ilyennek a szülői zavartalanul örülhetnek. Ilyenfajta jó tanuló azonban nincs sok, mert az „egyeseket" túlnyomó nagy részt egészen más tulajdonságokkal szerzik a gyerekek. A tisztajeles diákok legnagyobb része nem az értelmességével szerzi a jó bizonyítványát, hanem vagy valami gyámoltalan szorgalommal, vagy pedig azzal a ravasz ügyeskedéssel, amit ,,stréberség"-nek szoktunk nevezni, - tehát azzal, hogy az érvényesülésre való minden alkalmat min­den bajtársi tekintet és minden kimélet vagy szemérem nélkül megragad, a magaszőrüekkel nem érez együtt, a felsőbb hatalmak kegyeit pedig min­denáron megszerzi. Mondani se kell, hogy az ilyen gyerek fölöttébb nép­szerűtlen a többiek előtt: belőle lesz a kegyetlen „vigyázó", ő vetemedik árulkodásra, ő az, aki nem súg, nem segit az Írásbeli munkákban, - akiből akármi lehet, csak boldog, elégedett ember nem s aki az életben még külső sikereket is csak akkor ér el, ha máskülönben igazán kiválóan ügyes és fáradhatatlan. Mert a népszerűtlenségét mindig magával viszi és mindenhol sokan irigykednek rá, akik mindig inkább állnak az útjába, mint hogy segítenék ... A másik fajta az a gyámoltalan gyerek, aki azért jó tanuló, mert nem tud rosszul tanulni: mert nincs annyi értelmi önállósága, hogy kevesebb tanulással is legyen fogalma a tudnivalóiról, vagy pedig, mert hiányzik belőle az a virgoncság, ami az életrevalóbbak figyelmét, érdeklő­dését az iskolán kivül is annyi mindenféle dologra tudja vinni s ami időt is kevesebbet hágy a lecketanulásra. Az ilyenfajta jó tanulót szokta aztán később az élet nagyon becsapni, mert abban már nem mondják meg az emberek minden nap a feladatot, nem magyarázzák meg, amit tenni kell és könyvet sem adnak az ember kezébe, amelyből pontosan meg lehet tanulni.

Még leginkább a hivatalnoki pályák némelyikében állja meg az ilyen ember a legjobban a helyét, de ezek közül sem ott, ahol önálló gondolko­dásra, elhatározásra, cselekvésre van szükség. Ebből az emberfajtából szár­maznak a jó tanulónak azok a különleges magas fokai, akik egyáltalában nem merik elhagyni az iskolát és sehogyan sem akarnak belemerészkedni az életbe, hanem az életpályájuk szükségén még sokkal túl is folyvást csak vizsgázni, bizonyítványokat, diplomákat szerezni igyekeznek. Ami egészen más dolog, mint az élénkeszü, tudásra vágyakozó emberek folytonos tanu­lása. Aki iskolába járni, vizsgázni, diplomát szerezni szeret a valóságos szükségen túl, az nem a tudást keresi, mert a felnőtt ember számára az ismeretek szerzésének, az egészséges, értelmes kíváncsiság kielégítésének már nem jó, hanem fölöslegesen terhes és nehézkes módja az iskolábajárás, iskolás, rendszeres tanulás a felnőtt ember számára is arra jó, mint a gyer­meknek: a gyakorlati életpályák számára megszabott tudnivalókat ezen a módon lehet a legbiztosabban megszerezni és jogérvényes bizonyítványt kapni arról, hogy az ember ezt vagy amazt a járatosságot szabályszerűen megszerezte. Minden értelmes ember a maga esze és életpályája szerint holtig tanul. Mentül értelmesebb, annál kevesebb iskolára szorul ebben; akár csak a mindennapi élete számára tanul apró tudnivalókat, akár a mesterségében akar haladni, akár a világ akármiféle dolgairól akar isme­reteket szerezni, akár a legnagyobb, legmagasabb tudományos kutatással akar foglalkozni. Aki látni, olvasni, előadásokat hallgatni szeret, az a tudá­sát, az eszét gyarapítja, aki bizonyítványokat gyűjt, az csak a lelki bizony­talanságát tanúsítja: és nem kell nagyon irigykedni az ilyen emberre, sem a szüleire, amikor már az iskolában ezt a bizonytalanságot árulja el a gyá­moltalan magolásával.

A jó tanulással szemben tehát az egészséges szülői álláspont az, hogy ha a gyerek magától jó tanuló, az örvendetes dolog, még pedig, ha a gyerek különben is értelmes és testben-lélekben elég mozgékony, akkor zavartalan öröm, ha pedig nem, akkor az a gond jár vele, hogy ezeken a hiányossá­gokon - ha másképpen nem megy, akkor akár a jó tanulás árán is - segít­sünk. Amelyik gyereknek semmi más számottevő hiányossága nincsen, mint hogy nem valami különösen kitűnő tanuló, azt kár a kitűnők vagy jelesek irányában túlságosan zaklatni, mert ugy általánosságban nyugodtak lehe­tünk afelől, hogy ami jó és tisztességes dologgal a jótanulóság rovására foglalkozik, az a jövendő életére nézve hasznosabb. Akár az iskolán kivül való kíváncsiságát csillapítja, akár a fantáziáját gyönyörködteti, akár az apró kis kedvtelései után jár, akár a friss gyerekizmait nyújtóztatja, akár az emberi összetartozás, a barátkozás, a bajtársi, munkatársi és pajtási viszony szép érzéseiben gyakorolja magát: ez valamennyi többet ér annál a kis különbségnél, amivel az egyeseket szerzi az ember a bizonyítványába.

A baj ott kezdődik, ahol a gyerek nemcsak gyöngébb osztályzatot kap, hanem le is marad. Amikor egy gyerek ugy megbukik, hogy ismételnie kell valamelyik osztályt: akkor merül fel, de akkor aztán sürgős megoldást is követel az a kérdés, hogy mivel segítsünk rajta. Elemi vagy más alsóbb iskolában annak kell keresni a módját, hogy akármilyen áron mégis hozzásegitsük a tanuláshoz. írni-olvasni meg a többi elemi ismereteket mindenféle áldozat és fáradság árán is meg kell tanulni mindenkinek, aki egyáltalában csak alkalmas valamiféle tanulásra, még a gyöngeelméjüek közül is az enyhébbeknek. Aki ezeket a dolgokat különös nehézséggel tudja csak meg­tanulni, annak már olyan elmebeli hiányosságai vannak, hogy annak a nevelése ezenkívül is különleges feladat s az ilyen gyerek számára a kö­zönséges iskola már nem való. Akibe nyolc-kilencéves koráig segítséggel sem lehet beleverni legalább az írást-olvasást, az már számottevő fokban gyöngeelméjü, akármilyen rendesen fejlett, vagy talán ügyes is lehet más­különben egynémely kivételes dolgokban."

(Az egészség enciklopédiája - Dr. Décsi Imre orvos)