Az iskoláról, az iskolásgyerekekről és az iskolábajárásról - 9. rész

A tökéletes gyermek

"Mindez azonban semmit se vesz el abból a természetes igazságból, hogy de azért, ha már egyszer az ember iskolába jár, tanulni is kell és az iskolai fegyelem keretei között is el kell helyezkedni valami módon. A gyerek mindenféle tehetségei nagy mértékben különbözhetnek egymástól és az érzékenységük és az erkölcsi hajlandóságaik sem egyformák, vala­mint a fegyelem dolgában is rendkivül nagyok a különbségek az egyesek érzései, hajlandóságai és tehetségei között: de az iskola éppen ugy, mint az élet minden más területe, mégis arra az átlagos mértékre van alapítva, ami ezekből a tulajdonságokból a tapasztalás szerint az emberek többsé­gében meg szokott lenni. A mi törvényes, erkölcsi, vallási és büntetőjogi in­tézményeink sincsenek arra szabva, mint hogyha valamennyien tökéletes emberek volnánk, akik minden dologban a legmagasabb erkölcsi törvények szerint cselekszünk, egyszer hallott tilalmak ellen sohase vétkezünk és amit egyszer láttunk, hallottunk, vagy olvastunk, azt aztán már örökre tudjuk és meg is szivleljük. A mi felnőtt szokásaink és az egymásról való Ítéleteink sem azon alapulnak, hogy az ember vagy tökéletesen becsületes, jóhiszemű, jószándéku és titoktartó, vagy pedig megvetni és becsukni való bűnös.

Abban a természetes tudatban, hogy apró hibáink és bűneink valamennyiünknek vannak, nem követelünk egymástól tökéletességet, csak valami olyan átlagos polgári mértékét kívánjuk meg az okosságnak, a be­csületességnek és jóságnak, amennyit az általános tapasztalat szerint a a többségtől el is várhatunk. Aki ennél a mértéknél okosabb, becsületesebb, jobb, azt természetesen külön megbecsüljük, de aki ezt a mértéket éppen csak, hogy megüti, még azt sem csukjuk azért be. Apró vétségeinket ter­mészetesen állandóan elnézzük egymásnak, de azért aztán van valami ta­pasztalati mértékünk, ameddig még a becsületes társadalom rendes tagjai közé számítunk valakit, amin alul pedig valóságos, elitélni vagy megvetni való bűnösnek tartjuk. Ez a mérték sem nem egészen pontos, sem pedig nem egyforma az emberek különféle fajtái között - és sehol se szabják meg elméleti erkölcsi szempontok szerint, hanem mindenhol csak aszerint, hogy valamelyik országban, társadalmi körben, vagy másféle emberi kö­zösségben az átlagtól mennyi telik. Tudjuk nagyon jól, hogy egyazon vá­rosban is némely körökben észre se veszik, másokban mutatnivalónak tart­ják ugyanazt a cselekedetet, amiért megint másik helyen örökre megvetik az embert. Azt is tudjuk, hogy a tudás mértéke, a tudományról, műveltség­ről való fogalmak is ugyanezen a módon különböznek egymástól a külön­féle társadalmi körök, foglalkozások s még helyek szerint is, de hogy aztán tudás dolgában is van mindenhol olyan átlagos mérték, amin alul az em­bert ebben a dologban nem tartjuk magunk közé valónak .. .

Az iskolában is igy van, de azért tanitók és szülők is gyakran elfelejtkez­nek erről és okvetlenül valami különlegesen magas mértékkel szeretnék mérni a gyerekeket és valamennyitől azt a tökéletességet szeretnék nem­csak elvárni, - ami helyes dolog volna -, hanem meg is követelni viselke­désben, tudásban, ami a dolog természeténél fogva csak kivételesen lehet meg egyben-egyben. Még az igazán gyönge tanulókkal szemben csak van valami kiméletesség, hanem már aztán jaj annak a szegény gyereknek, aki elég jól tanul és azt a gyanút kelti, hogy az eszénél fogva még jobban is tudna. Holott hát az egészen kitűnő tanuláshoz azon a kis észen kivül még sok minden dolog is szükséges, ami még a kiváló eszű emberekben sincs meg mindig és amiről az se bizonyos, hogy akkor jobb-e, ha megvan.

Aki azonban mindezek szerint is bukdácsol, vagy állandóan rosszabbul viselkedik a többieknél: az aztán nem való abba az iskolába, hanem annak vagy egészen másféle iskola kell, vagy pedig olyan mesterség, amelyet nem az iskolában tanul az ember. Az iskolás életpályák „előkelőbbek" a többieknél, azért igen sok szegény gyereklelket présel keresztül a szülői hiúság a nem neki való iskolákon és csinál belőle szerencsétlen, gyönge, eltévesztett életű „művelt" embert, aki a valóságban természetesen még műveletlen is és sohase találja meg igazán a helyét, a boldogulását, a békes­ségét a neki örökre idegen életpályán. Hány elnyomott, lenézett kis hivatal­nokból lehetett volna frisseszü, törekvő, a mesterségét szerető, sikeres, bol­dog asztalosmester, ahelyett, hogy valami kis, keserű körmölés után csak a szabad idejében faragcsálhatott volna az igazi, de elnyomott tehetsége szerint! Hány ilyen ember vonulhatott volna be későbben tekintélyes nagy iparosul, választmányi tagul abba az uri kaszinóba, amelybe ugyan mind­járt bejut, de világéletében csak a fal mellett lapul a kis iktató ... És mennyi lenézett, „buta" emberről derül ki, ha jobban megismerkedünk vele, hogy pusztán csak abban buta, amit tehetsége ellen, kényszerűségből kell csinálni és hogy mennyi egészséges esze, vagy még különös tehetsége is van valami másra, amit elvett tőle a nem neki való iskolázás."

(Az egészség enciklopédiája - Dr. Décsi Imre orvos)