Az idegrendszer betegségei - Az ideges ember otthona - 3. rész

   "Minden ideges érzésről, állapotról, félelemről, gondolatról tehát megjegyezhetjük azt az elemi igazságot, hogy azok nem egészséges emberek tréfái, kényességei vagy bolondságai, hanem betegségek s hogy ezeknek az ideges lelkiállapotoknak a logikája, a gondolatmenete s a szabályai nem ugyanazok, mint az egészségeseké.

   Valamint a beteg gyomornak, azonképpen a beteg léleknek is más esik jól, más használ, más árt, mint az egészségesnek. A legjobban akkor kell ezt tudni, amikor, elterjedt szokás szerint, a beteg ember gondolatait ugy próbáljuk a betegségétől elvonni, amint az egészséges ember segit néha magán az apró lelki bajaiban. Például azzal a mindenfélével, amit szórakozásnak szoktunk nevezni: társas együttléttel, jókedvű emberek mókáival, színházzal és másféle látni- és hallanivalókkal, utazásokkal és a többi ilyen kellemességekkel, - amik, figyeljük csak meg, még az egészséges embernek se mindig és nem kivétel nélkül esnek jól.

   Tudjuk, hogy az egészséges emberek között is igen nagy különbségek vannak abban, hogy miféle mulatságokat szeret vagy utál az egyik vagy a másik, de az egészséges ember azért kár nélkül tud egy kicsit unatkozni is, ha nem mulat jól valahol. Az ideges ember azonban először is sokkal nehezebben tür akármiféle kényszerűséget, például azt is, ha mulatságba cipelik a szándéka ellen s ez az erőszak, akármilyen gyöngéd is a formája, már maga meg tud a számára rontani olyasmit is, amiben máskülönben talán csakugyan találna valami mulatságot. Amennyire tehát egyáltalában szó lehet az ideges ember szórakoztatásáról, az a feladat, hogy megkívántassuk vele, ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor egyáltalában ne is próbálkozzunk. Ne próbálkozzunk még akkor se, ha véletlenül azt tapasztaljuk, hogy a betegünket egyszer-egyszer az akarata ellen is magával ragadta valami tréfa és csakugyan sikerül őt valahogyan mulattatni. Aki ilyenkor nem vakul el a diadal érzésétől, hogy mégis neki lett igaza, hanem tovább is nyugodtan figyel a betegére, az mindig észre fogja venni, hogy az ilyen mulatság után mindig rosszabodni szokott a beteg kedve és egész állapota. Egészen olyan kép szokott kifejlődni, mintha a beteg szégyelné, hogy jól érezte magát és bosszút akarna állni azokon, akik ezt a szégyent tették rajta.

   Aki tudja, hogy milyen sok bosszantással szokták bántani az ideges betegeket és hogy mennyire nem szokás elismerni a szenvedéseikhez való jogukat, az nem veheti tőlük még ezt sem rossz néven. Az megértheti, hogy a beteg joggal fél a mulatsága otthoni következményeitől, mert csakugyan mindig be szokták követelni rajta állandóra azt a jobb állapotot, amit valamivel egy-egy kis időre el lehetett érni. Ha tehát azt akarjuk, hogy akármi, amivel szórakoztatni vagy vidítani akarjuk a betegünket, ne ártson még akkor is, ha véletlenül használ egy kicsit, akkor szabadítsuk meg már jó előre ettől az aggodalomtól. Azaz ne követeljünk tőle többet, de ne is mondjunk neki egyebet, mint ami a valóság: hogy tudjuk, mennyire igaziak a szenvedései és hogy eszünkbe se jut gyógyulást várni a szórakozástól, de hogy azért rábízzuk, nem akarna-e ilyen módon egy-egy percre megszabadulni a betegségének legalább a tudatától, ami talán sikerül és ami utóvégre akármilyen futó eredmény is, nem árt és ameddig tart, addig kellemes. Ezzel az elindítással többször sikerülhet a szórakoztatás és akár sikerül, akár nem, legalább sohasem olyan ártalmas, mint a kényszerűség.

   Súlyosabb ideges állapotokban, kivált levert, elkeseredett hangulatú betegekkel szemben a helyzet ebből a szempontból nehezebb és sokkal rosszabb. Az ilyen beteg már azt a feltevést is, hogy ő neki valami mulatság használhatna, sértésnek érzi és mindenféle jókedvű vagy érdekes helyzetben csak azon kesereg, hogy más embereknek milyen könnyű jókedvüeknek lenni, mikor senkinek sincs fogalma az ő nagy szenvedéseiről. Mentül vigabb a mulatság, annál jobban elkeseredik tőle, környezetét pedig meg tudja gyűlölni azért a kegyetlenségért, hogy az ő szenvedéseit még a mások vigságának a megmutatásával is fokozzák. Az ilyen súlyos beteg néha egészen az öngyilkosságig el tud keseredni, ha azon éri magát, hogy valami léhaságon még nevetni is tudott, - ami néha elég súlyos levertségekben is előfordul és jó tudnunk, hogy egyáltalában nem jelenti az állapot könnyebb voltát, ha a beteget néha el lehet vonni a sötét gondolataitól, vagy akár még meg is lehet nevettetni. De akár könnyű az ilyen betegünk, akár súlyos, az egész viselkedésünknek, minden nyilatkozatunknak vele szemben azon kell alapulni, hogy értjük és nem kicsinyeljük a szenvedéseit, hogy egy-egy jobb pillanatot vagy órát még nem tartunk több gyógyulásnak, mint maga a beteg (viszont kevesebbnek se), de hogy azért mégis csak örülünk, ha akármilyen rövid időre és akármitől, de egy kicsit jobban érzi magát.

   Mentül haszontalanabb vagy még károsabb is azonban az ilyen beteggel szemben a meggondolatlan, erőszakos, néha türelmetlen mulattatás, annál fontosabb feladat és annál nagyobb áldás, ha gondos és türelmes megfigyeléssel rá tudunk jönni valamire, ami csakugyan felüdíti, ami a gondolatait csakugyan fel tudja frissíteni és elvonni a betegségétől. Munkaképes beteg okvetlenül dolgozzon, még pedig ameddig csak egyáltalában lehetséges, a rendes foglalkozásában. Ha tud dolgozni, csak nem annyit, mint máskor, vagy minőség dolgában nem olyan jól, akkor is csak dolgozzon annyit és olyan jól, amint éppen tud. De hogy a munkájának csökkent mennyisége vagy minősége ne bántsa folyvást, azzal a programmal, azzal a föltett és kijelentett szándékkal dolgozzon, hogy a munka, ha máskülönben nem is tökéletes, főképen a kura és csak második sorban az eredmény kedvéért folyik. Ebben a föltevésben minden eredmény külön nyereség és öröm, máskülönben pedig inkább a hiányosságok számitanának és fokoznák a beteg levertségét... Ez is egyike azoknak a lelki természetű apróságoknak, amelyek minden érzékeny, ideges emberrel szemben a nagy dolgoknál sokkal többet számitanak. Sőt minden nagy dolgot is csak ezeken az apróságokon keresztül tud az ideges ember csinálni vagy lehet vele szemben elérni...

   Mit kerülgessük? A tapintat fontos, nemes és olyan ritka emberi erényéből kell igen sok ahhoz, hogy ideges emberrel békességben és nyugalomban tudhassunk élni. Súlyos betegségek gyógyítására természetesen semmiféle tapintat magában nem elég, de még a legsúlyosabbnak a sorsát is igen nagy mértékben lehet a hozzávaló tapintattal javítani, majdnem olyan nagy mértékben, mint ahogy a híjával a kínlódásukat sokszorosára lehet fokozni. A könnyebb esetekben pedig úgyszólván az egész állapot s vele az otthon egész nyugalma, szépsége, kellemessége és boldogsága ezen az egy dolgon fordul meg.

   Akármilyen a formája a tapintatlanságnak, a más érzéseivel szemben való kíméletlenségnek, értetlenségnek, - akár elvszerü szigorúság, holt szabályokhoz való kegyetlen ragaszkodás az élet valóságos szükségeivel, emberek őszinte érzéseivel szemben, akár türelmetlen követelése a pontos ebédidőnek vagy más szánalmas kis „rendszerek" vagy dölyfös kis szokások tiszteletének, vagy a többi ostobaság, amivel az ember a maga véletlen hajlandóságait másokkal szemben is jogos erkölcsi szabálynak érzi: mindannak, ami súlyosabb betegség nélkül az ideges emberek nagy részének és vele az egész családjuknak is az életét nyugtalan, durva, keserű pokollá teszi, ez a tapintatlanság a túlnyomóan legnagyobb része. S ha az otthonon belül ezzel törődnének az emberek, már magától a puszta jóindulattól is elveszne lényegesen nagy része mindannak a töméntelen sok ideges szenvedésnek, amiből ma annyi van, hogy az egész világ képén meglátszik a nyoma."

(Az egészség enciklopédiája – Dr. Décsi Imre idegorvos)