„Romlik az emlékezőtehetségem" - 1. rész

   "Minden idegorvos ezt hallja a legtöbbször. Ez a panasz nem a súlyos, kétségbeesett idegbetegeknek a panasza, a szorongóké, a kényszerű gondo­latok rabjaié, hanem éppen a mindennapi „ideges embereké", akik minden sok szenvedésük közben is csak nagynehezen tudják összeszedni az orvos számára a panaszaikat s akiket kár is arra kényszeríteni, hogy nagyon pontosan próbálják elmesélni, mitől szenvednek.

   A francia idegorvosok kezdtek először gúnyolódni a „cédulás emberen", akinek az orvos szine előtt nem jutnak az eszébe a bajai, aki tehát, minekutána már olyan sok­szor belesült, végre otthon cédulára irta össze őket, hogy semmit ki ne felejtsen. Ennek az ijedelmei közé tartozik az is, amint észreveszi, hogy az emlékezőtehetsége minduntalan cserbenhagyja, hogy apró dolgokat egy­szerűen elfelejt, a nagyokat pedig nem tudja az eszében összetartani. Ha vizsgáljuk őket, ki is derül, hogy feledékenyek, szórakozottak. Hogy otthon bemagolják azt a háromfélét, amit a fűszeresnél vásárolni akarnak, aztán vagy elfelejtik az egészet, vagy vásárlás közben semmi módon nem tud az eszükbe jutni a három közül kettő. Hogy elolvasnak egy regényt s egy hét múlva már nemcsak hogy nem jól emlékeznek rá, hanem még csak rá se ismernek sok részletére, hogy valaha olvasták. Hogy megtanulnak valami tanulnivalót, elismétlik, felmondják, megértik, harmadnapra pedig már megint nem tudnak belőle semmit.. .

   Még a többi, amiről kétségbeesetten panaszkodik a beteg és amit okvetlenül megállapíthat az orvos is. Csak hogyha az orvos egészséges embereket kezdene vizsgálni ezek felől a dolgok felől, akkor azokon is körülbelül ugyanezt találhatná. Mert ennek a titka nem az, hogy az ideges ember szellemi erői rohamosan csökkennek és hogy az emlékezőtehetsége pusztul, hanem az, hogy az átlagos ember emlékező­tehetsége egyáltalában nagyon gyarló egy szerszám, de ezt csak az ideges, ijedt ember veszi észre, amikor elkezdi magát vizsgálgatni és arra is figyel, hogy hogyan szolgál a memóriája.

   A memóriának ugyanis az erkölccsel közös sorsa a világon az, hogy elvszerüen igen sokat követelünk magunktól belőlük, de a valóságban igen kevéssel beérjük. Pörlekedni és verekedni volnánk készek mindenkivel, aki a becsületünkben csak egy csöppet is kételkedni merne, de szó nélkül aláírjuk a nyugtát, amely ennek a kételkedésnek az irásos okmánya abban a feltevésben, hogy máskülönben esetleg letagadnánk a pénzt. Ha pedig abban betegszik meg valamelyikünk, hogy a bűneit kezdi kutatni, a becsü­letes életében is bőven találhat annyi hibát, amennyivel élete fogytáig el-kinozhatja a beteg lelkiismeretét. Ez se nagyon ritka betegség, de nem mérkőzhetik gyakoriságban azzal a kínlódással, amit a memória természetes hibáinak a véletlen észrevevése tud okozni.

   Amit az iskola és a vele össze­függő irások az emlékezőtehetségünkről tanítanak, az éppenolyan valótlan­ság, mint amit az erkölcseinkről esik jól hinnünk. Bizonyosan szükséges, hogy mind a kettőnek ne csak valóságos méretei legyenek a világon, hanem azok a képzelt tökéletességei is, amiben hihessünk és amikhez a valóságot hozzámérhessük. És rendben is van, hogy minden tulajdonságunk szá­mára éppen az elérhetetlen tökéletesség lehessen a mérték, de amikor akár­minél fogva kénytelenek vagyunk a valóságról adni számot magunknak, akkor ismernünk kell a szegény valóságot magát is. A gyónó ember nem a kaszinói becsület alapjain térdel, hanem azon a meggyőződésen, ami való igaz is: hogy minden becsületes törekvésünk, minden jó szándékunk, min­den igaz akaratunk között is bűnökkel telt gyarló emberek vagyunk.

   Az a beteg, akit a rögeszméi arra kényszerítenek, hogy a bűneit kutassa, ugyanazokon a természetes kisebb-nagyobb vétkein kesereg, amelyek mind­nyájunkban megvannak, de amelyeket mi egymásnak, tehát magunknak is szó nélkül elnézünk, abban a tudatban, hogy többet az átlagtól úgyse köve­telhetnénk. És az egész társadalmunk is magától ezekre az apró bűnökre rendezkedett be s például a tulajdon szentségét sem csak a természetes becsületesség védelmére bizta, hanem körülvette mindenféle egyéb sáncok­kal is, amiket egészséges gondolkodása közben a becsületes ember is sértő­dés nélkül tisztel, bölcsen tudván, hogy a pokol utja csakugyan jó szándé­kokkal van kirakva. Ugyanilyen természetes gyöngeségei vannak az észbeli tehetségeinknek is„ - amit megint csak abból lehet a többi között kétség­telenül látni, hogy az egész társadalmunk minden berendezkedése ebben is sokkal alacsonyabb fokára szól a tökéletességnek, mint amit mi elvben szeretnénk egymástól és magunktól is megkövetelni.

   Nem kell sem gúnyolódnunk, sem megsértődnünk azon, hogy minden iskola, minden jó hivatalos irás, hirdetés, törvény, tilalom egy kicsit keve­sebb értelmességgel számol, mint amennyit mi szívesen hinnénk magunk­ról. Igenis, a jó iskola, az életünket kormányzó mindenféle emberséges hivatal csak rágja a fülünkbe többször, megint újra, hol ugyanazokkal a szavakkal, hol másokkal, amit tudnunk kell, mert különben csakugyan félreértjük, elfelejtjük, vagy hibásan emlékszünk rá, amiközben megesküd­nénk, hogy nem tévedhetünk. És magunk, amiközben ugy érezzük, hogy most már aztán egész pontosan és végképpen megjegyeztünk valamit, csak szépen írjuk fel a könyvecskénkbe, azt is tegyük ki az asztalra magunk elé és még csináljunk csak a zsebkendőkre is csomót, ha van olyan jó memó­riánk, hogy aztán csakugyan eszünkbe jut, hogy miért csináltuk. Többet pedig az egészséges memóriánktól se várjunk és ne vegyünk példát a külön­leges memória-tehetségű embertársainkról, ha véletlenül ilyen is akad az ismerőseink között, mert ebben sem, valamint semmiben sem követelhetjük a tehetségeinktől, hogy a különleges talentumok módján szolgáljanak.

   Aki nem ilyen különleges talentum, az nem követheti a felét sem annak, mint aminek a hiányáról az ideges emberek panaszkodni szoktak s nyugodjon bele abba, hogy az átlagos emlékezőtehetség olyan szűk és gyarló, hogy értelmes embernek alig sikerülhet ez alá az átlag alá sülyedni s hogy még igen rossz emlékezőtehetséggel is értelmes, okos, sőt még kiválóan tehetséges ember is lehet, anélkül, hogy - amiről most igen gyakran panasz­kodnak - például egy Dosztojevszkij-regénynek vaalmennyi fordulatát és valamennyi soknevü szereplőjét, vagy akár csak a főbbeket is az eszében tudná tartani.

(Az egészség enciklopédiája – Dr Décsi Imre idegorvos)