Itt tartunk ma - a sokadik elhatározás.

93 kg.
Ezt mutatta ma a gyűlölt, megbízhatatlan mérlegem. Már többször megfenyegettem, hogy le fogom cserélni. Udvariatlan tuskó. Az eddigi állomások: 50, 62, 70, 79, 83, 85, 90. Ezeket, főleg a számsor közepéig, évekig tartottam.
De ma 93.
Magasságom 162 cm, tehát a testtömeg indexem 35,44.
A kilókat hosszú ideig gyűjtögettem, és nem aggódtam különösebben miattuk. Jól éreztem magam, és különben is, ha a k a r n é k , bármikor lefogyhatnék. Gondoltam én.
Hát nem így lett.
És kezdem nagyon érezni a hátrányait. Az hagyján, hogy nem szeretek tükörbe nézni, és időnként vásárolok egy nagyobb méretű nadrágot, de bizony itt is fáj, ott is fáj, nem is kicsit.
Szeretnék csinosabb lenni, egészségesebb, és mivel nem vagyok fiatal, a hátralévő (remélem, jó sok!) éveimre szeretnék egy kellemes életminőséget elérni és fenntartani. Nem akarom az időmet orvosi várókban feszengve tölteni, nem akarok gyógyszereket szedni, nem akarok lemondani a mozgásról, a jövés-menésről. Tennem kell valamit, ha továbbra is túrázni akarok, felmászni mindenhová, futni az unokák után.
Az évek alatt néha felbuzdultam, edzésre jártam, fogyókúráztam, sikerült is jó ideig tartanom.
Jártam aerobicra, callaneticsre, spinningre. A testkontroll elveit követtem sokáig. Egy időben nem ettem húst és húskészítményeket. Aztán megváltoztak a körülmények. A futkosós munkahelyemből irodai munka lett, napi több óra autózással. Váratlanul fellépő egészségügyi problémák miatt abbamaradtak az edzések.
De ez már a kövérségem története.