Élni, vagy túlélni...

Kezdetben leveleket írtam hozzá, később verseket. Örökre velem marad, ma már tudom...

Túléltem, immár kilenc éve, hogy elveszítettem életem egyik csodáját...

Ma már újra élek. Tudom, érzem a különbséget az élet és a túlélés között...

Azóta lélekhangokra figyelek - benső hangjaimra, s ha megszólítanak, leírom őket, és elmondom másoknak is: élni szép, bármily nehéz...

Levél a végtelenbe?

Drága Kisfiam!

 

Csodáival akkor is ? mint mindig - elbűvölt, elvarázsolt minket a nyár. Körülöttünk a magát már-már buján kínáló természet, a perzselő napsütés, a hívogató kék ég kergetőző felhőgyerekeivel, mind-mind a végtelen élet ígéretét árasztotta a mosolygó, napbarnított emberekre. Most mind boldognak látszott, gondjaik borúját incselkedve röpítették messzire a kacagó szélfiak. Boldog voltam én is, hiszen Te, Fiam, - ahogy naponta, lelkendezve mesélted telefonon - életed legszebb nyarát töltötted Emikéddel Korfun, a szerelmesek öblénél. ?Ezt látnod kell!?- mondtad túláradó örömmel közös életünk utolsó mondatát? Boldogságodtól elérzékenyültem, pedig akkor még nem tudhattam: soha többé nem látjuk egymást, soha többé nem lesz már szép nekünk a nyár.

Másnap kora-este Apáddal egy esküvőn ültünk éppen, Orsi húgod meg egy másikon.  S valahogy szomorkássá sikeredett az a szombati nap. Szomorú emléket idézett egy dal a rádióban: üzenet érkezett a csillagok közül egy égi vándortól, akit szerettünk, és már örökre eltávozott. Az esküvőn meg - akkor még nem értettem, miért - szorongatott a sírás, Rád gondoltam, meg Orsi húgodra, és arra: vajon boldogok lesztek-e majd a párotokkal? S vajon láthatom-e én is majd a csodát, amit terveztetek a húgoddal, a ?világraszóló? közösen tartott vidám esküvőt?

Néhány perc múlva arcul csapott a sors a válasszal: nem, azt már soha nem láthatom! Hiszen Te akkor már útra keltél az örök ígéret, az ég mezejére.

Abban a pillanatban, ahogy a telefonhívás - sajnos, már nem Tőled - megérkezett, megértettem aznapi szomorúságom okát. Igen, megéreztem, hogy valami szörnyű dolog történik éppen akkor. Érted fájt olyan elviselhetetlenül a lelkem. A lelkünk még egyszer, utoljára összeért. Búcsúztál tőlem.

2000. július 29-e volt. Alig néhány nappal az utolsó, a 26. születésnapod után, búcsúzni indultál éppen Sidari elbűvölő szikláihoz, látnod kellett még utoljára a tengert, gyermeki álmaid megvalósult, varázslatos csodáját. Akkor még nem tudhattad: utoljára látod a megfejthetetlen titkokat rejtő, hol tomboló, hol hullámaival lágyan simogató óriást.

?Videófelvétel pereg, újra látlak, kell, hogy felidézzem megint lassú léptedet, mosolygó szemedet, kezed utolsó mozdulatát, ahogy búcsút intesz? azt hiszed, a tengernek, a nyárnak. Szomorkás mosoly bújkál a szájad szegletén ? a nyár miatt csak, hogy vége már, nem sejtve még, hogy számodra mindjárt végetér minden út. Az intés, a búcsú nekünk is, s örökre szólt.

? Pereg a film tovább, látom, indulsz lefelé a mélybe a sziklafal kötelén, az ég már sötét, borús, a tenger morajlik, s valaki ott lenn a mélyben kétségbeesve kezed felé nyúl, Te elkapod, szorítod, tartod Őt. ?Erős a karod, elbírod egy kézzel tartva is? - mondom hangosan - a film pereg tovább, Te szorítod, emeled többször is a fuldokló fiú karját, ?most, most, most sikerül?- bíztatlak fennhangon?szorít a szívem, küzdök én is Veled, már egészen közel, a képernyő előtt ? S megint kitör belőlem a fájdalmas sírás: most sem sikerül! Hát persze, egy felvételt nézek, ahol láthatom: igen, Neki sikerült, Őt még a partra toltad, s azt a másikat is, aki értetek ugrott a háborgó tengerbe. Ők hazautaztak, Te csak üzentél: ?Ezt látnod kell?.

Láttam Fiam! Emberfeletti küzdelemben két embernek visszaadtad az életet, s ráadásként örökre odaadtad Istennek magad.

A Canal d?Amour oldalán és itthon már soha többé nem lesz szép a nyár. Koszorúk, krizantémillatú októberi szelek csókolnak szerelmes júliusok helyett, mióta megcsalt a tenger, s a nyár, és örökre elhagyott engem is a nyári varázs Veled.

Üres lett számomra is a világ, nincsenek ígéretei, én sem várom már nélküled, mit kínál még a világ, de esténként, ha fellobban fényképed mellett egy gyertyaláng, azért megköszönöm a sorsnak, újra, amit adott nekem Veled, s elsuhanó életeddel, a 26 év csodát!