Az élet szép

 

Tört fényben, fotelben, ruhástól ébredek. Hol vagyok? Úristen, megint elaludtam! Néhány másodperc múlva csoszogást hallok. Azután ütemes koppanásokat, majd megint csoszogást: csissz - csossz… kipp-kopp. Rémülten kiegyenesedem a kényelmetlen fotelben, és kábultan figyelem a hangokat, a konyhából kiszűrődő tompa fényű éjszakában: kipp-kopp, csissz-csossz…Már látom, anyám csoszog át az ósdi előszobán. Apám járókeretével. Megrémülök: ezt még sohasem csinálta. Eddig csak felejtett… Elfelejtett inni, enni, a gyógyszereit bevenni. Elfelejtette, amiről egy perccel azelőtt beszélgettünk, és azt is, amiről tegnap. Nem tudja, hol lakik a falu fodrásza, akihez évtizedekig minden hónapban elment. Mindent elfelejtett. Azt is, hogy a fiam, az unokája már sohasem látogatja meg. Egyetlenegy dolgot nem felejtett el: naponta megszámlálhatatlanszor közölni, ha bármilyen apróságra emlékeztetni próbáltam: elfelejtettem. És mosolygott hozzá. Mindig. Mint egy pajkos kisgyerek. Huncutul. Ma, a gyógyíthatatlan kórral, az Alzheimer kórral való szembesülés óta is gyakran úgy érzem: nem lehet igaz. Talán csak játszik velem. Szeretne felvidítani. Csak felcserélődtek kis időre a szerepek: most ő a kisgyerek, de sajnos, nem így van. Nem játszik velem. Ez a valóság. Visszafordíthatatlan valóság. Anyám Alzheimer kóros, gyógyíthatatlan beteg. Egy másik világban él, amelyből gyakran kirekeszt, néha meg szeretne belekényszeríteni. Talán, mert fél egyedül. Nem tudom. Azt sem tudom, hogy egyedül van-e ott. Pedig rengeteget beszélgetünk. Mesél, órákon át. A múltról. Ezerszer hallott történeteket. Szépen, hibátlanul, és mindig ugyanúgy. Szó szerint ugyanúgy, sohasem másként, egyetlen szóval sem.

 

Figyelem a hetek óta éjszaka is kényszerű világítás szűrt fényénél, ahogy lassan, ütemesen elcsoszog a fürdőszobáig… apám járókeretével. Mint egy elfáradt angyal, lekonyuló szárnyakkal, földig érő, világoszöld hálóingben, mezítláb. Az előszoba közepén megáll, és hosszan néz a mindig nyitott ajtón át felém. A félhomályban még rosszabbul lát, így ma sem tűnik föl neki, hogy nem vagyok az ágyban. Hetek óta egy fotelben ülök, hogy el ne aludjak, még véletlenül sem. Most mégis elbóbiskoltam. Rémülten figyelem. Bemegy a fürdőszobába. Apám járókeretével. Nem hagyja kint. Betuszkolja a szűk ajtón. Várok. Zubog a víz. Csoszog vissza. Csissz-csossz. Kipp-kopp. Becsoszog a szobájukba. Megáll a járókerettel az ágy mellett. Óvatosan kiosonok. Kíváncsian szemléli a papát. Majd lassan a sarokba csúsztatja a járókeretet, és bebújik az ágyába, ahova mindig - közel hatvan éve - a papa mellé. Kicsit kölcsönvette a járókeretét? Talán most azt játssza, hogy anélkül ő sem tud járni?

 

Biztosan megint féltékeny, mert most mindenki a papát ápolja, de az is lehet, hogy fogalma sincs, ki az ott az ágy másik oldalán. Időnként dühösen megkérdezi: mikor kel már föl az az öregember?

 

Most szorosan odabújik arcával az ő arcához, és két percen belül mélyen alszik, reggelig. Mint egy kisgyerek. Vajon álmodik? S ha igen, miről? Nézem őket, és halkan sírok.

 

- Jó éjszakát, szép álmokat, gyerekek…Mama… Papa… kicsi gyerekeim…Mit tehetnék még értetek?

 

Jut eszembe - „Az élet szép…” - mondtátok gyakran. Talán tényleg így van. Most megint így érzem, egy pillanatig.

 

Gondolataimból felriaszt az ijesztő, már-már őrjítő hang, ami napok óta tart, rövid - csupán néhány perces - szünetekkel. A papa csuklik. Egyre hangosabban. – Segíts… - suttogja. Behozom a kacsát. Próbálom felültetni. Visszazuhan. Megint megpróbálom.

 

- Próbáld átkulcsolni a nyakamat, papa, kérlelem halkan. Megpróbálja. Lezuhannak rólam a karjai. Óvatosan visszacsúsztatom a vállaimra mindkettőt, hirtelen átfogom a derekát, és emelem. Próbálom felültetni. Talán sikerül.

 

- Ki… ki…! - suttogja. Végre felültetem. Szorítom a derekát. A lábai ernyedten lógnak. Eligazgatom egyik kezemmel. Pislant a járókeret felé. Ki akar menni. Még mindig… Ma is… Halálos beteg. Áttétes tüdőrákja van. Végső stádium… Napok… Talán órák… Tegnapelőtt még kimentünk a mosdóba. Kivittem, de napról-napra erőtlenebb, és én is. Valamennyien. Nem akarja a kacsát, sem az ágytálat, sem a pelenkát. Eddig még sikerült minden nap kivonszolni. Ha kérleltem, hogy nem szabad, és én sem bírom, és a nővérem sem, haragos szemekkel nézett rám, és próbálkozott. Állandóan próbálkozott, bár mindig visszazuhant az ágyba. Éjjel-nappal rettegtem, hogy elesik. Lecsúszik az ágyról. Egyik éjjel megtörtént. Talán akkor is elbóbiskoltam a fotelban. Ott feküdt a küszöbön, és összegömbölyödve, nyüszítve sírt, mint egy védtelen, apró kisfiú. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felemelni, és visszatenni az ágyába. Valahogy sikerült, bár közben megszakadt a szívem, akkor, és most is, és mindig, ahányszor mondja, erőtlen, suttogó hangon: ki… ki…!

 

Tegnap megint kivittem. Már majdnem a fürdőszobában voltunk. Nem tudom tartani… -suttogta. Csuklott, és sírt. Nem baj, papa! - és szorítottam, cipeltem. Valahogy elértünk a fürdőszobáig. Bal kezemmel szorítottam őt, meg a járókeretet, jobb kezemmel fölbillentettem a tus csapját, középre húztam, hogy langyos legyen a víz, ahogyan szereti, és leemeltem a tust, hogy rázúdítsam a vizet, és felfrissül talán kicsit - ahogy mindig - a tusolástól, bár nehéz volt elhitetni vele, hogy már sohasem szabad a kádba lépnie, csak a fürdőszoba közepére, a lefolyóhoz, ott majd elfolyik a víz, és feltöröljük, legalább mindig tiszta lesz.

 

Megcsúsztunk. Átbukott a járókereten, és fejjel lefelé lógott a hatalmas fürdőkád oldalán, én meg a mellkasomnál fogva. Hangosan sírunk. Szerencsére, a fejét nem ütötte be. Nem tudtunk megmozdulni. Végre sikerült. Erőtlen lába belegabalyodott a félig alája dőlt járókeretbe.

 

Mintha kicsit visszatért volna az ereje… Mintha megint a lábán járna…

 

- Nincs lábam…- suttogta, és sírt. Sírtunk. Valahogy visszavonszoltam az ágyhoz. Zokogtunk, ő csuklott.

 

- Ne haragudj, suttogtam…Bár meghalnék veled én is…. Ezt már szerencsére csak gondoltam.

 

Hajnal felé felébred újra. Órákig csuklik. Hívom a nővéreméket. Hívom az ügyeletes orvost. Embertelen fájdalmai vannak. Segítsetek! Nem bírom…! – suttogja rekedten.

 

Ez már a negyedik fájdalomcsillapító injekció ma. Elkábul. Alszik, csuklik. Szünet nélkül csuklik. Mennyi ideje is? - kérdezi reggel a háziorvos. Nem tudom. Napok óta. És a tapaszt is duplán kapta, egy nappal előbb, az újabbat…

 

- Feladtam. Hívom a mentőt. Talán a kórház… Talán ott kaphat erősebbet…

 

Beülök a mentőbe, melléje. Szorítom a kezét, ahogy otthon is, némán, hetek óta, éjjel-nappal szorítottam, míg el nem szenderült néha egy-egy fél órára.

 

- Talán még időben odaérünk…mormolom félhangosan.

 

- Talán – mormolja alig hallhatóan a mentős.

 

A papa nagyon szomorú, és csalódott. Egyszer sem szorítja meg a kezemet, ahogy otthon, hetek óta, mindig, amióta mellette vagyok.

 

Talán haragszik rám, de szólni már nincs ereje. Becsukja a szemét, elalszik, és szünet nélkül csuklik.

 

Nem hagylak egyedül, a kórházban sem, suttogom - talán hallja.

 

Hazudtam neki. Azt ígértem, nem kell kórházba mennie, ha mindig megissza a folyadékot, amivel szinte ötpercenként kínálgattam, nehogy kiszáradjon.

 

Azóta is, a kórházban is folyamatosan csuklik, és nagy fájdalmai vannak.

 

Haza kellett utaznom. A többiek most ott vannak, amennyit csak lehet. Muszáj volt hazajönnöm kicsit, legalább egy napra. Feladtam. Nem bírtam tovább. Nem tudtam nézni a szenvedését. Elhagyott minden erőm. Pedig csak néhány hét telt el azóta, hogy kiderült, végzetes kór gyilkolja. Azt ígértem, mindig vele maradok… akkor is…

 

Bocsáss meg, Papa! Holnap jövök újra… de nem haragszom, ha már nem vársz…

 

Szeretlek.

Örökké szeretlek.

(Apámnak ajánlom 2008 szeptemberében)

 

2008. november 18.

„Apám meghalt.

Közelebb jött vele a világűr magánya,

Hidege.”

(Szabó Lőrinc)

Hol jársz, anyám?