Porszem-létünk és a jó csend

Gvali

2009.06.23 16:50

(Naplójegyzet A-nak és E-nek ajánlom minden szeretettel)

Ma, amíg körbevett a csend - a jó csend - megértettem valamit, valami nagyon fontosat: azt, hogy a sors nem magányos vállalkozás. Ahhoz, ugyanis, hogy sorsunk igazi útját járjuk, és ne próbáljunk az út során a nehézségek elől kitérni, és megértsük, hogy létünk megéléséhez igazi társak kellenek - hiszen a lét tulajdonképpen "közös vállalkozás, a másokkal együtt" élményeinek sora, azaz bizonyítéka porszem létünk fontos szerepének a "nagy egészben".

Az, hogy e felismerés éppen ma tudatosult bennem, nem ok nélkül történt, hiszen, ha van, ha létezik az ember számára tökéletes lelki összhang, békesség, akkor kell léteznie az ellenkezőjének is, mert egész létünk, s a világ örök körforgása ellenpólusokra, kontrasztokra, épül. Talán ezért hihető, hogy végtelen a lét?

Ha tehát létezik tökéletes lelki béke, akkor létezik tökéletesen mély lelki válság is életünk során, amibe vagy hirtelen belezuhanunk, vagy egy hosszabb utazás során, lassan érkezünk a szakadék széléhez, ahonnan már csak a feneketlen mélység látszik számunkra?

Ez történt velem is az elmúlt időszakban. Lassan, évek alatt érkeztem el a mélység széléhez, és ma már tudom, egyedül nem lett volna erőm megállni a zuhanásig, aztán mégis sikerült. Sőt, néhány órával később már túl is voltam rajta, elindultam visszafelé - lassan, erőtlenül ugyan, de határozottan, nyugodt szívvel, új célokkal, és nem utolsósorban hálatelt lélekkel.

Elindultam újra a fény felé, amely néhány óra múlva - amikor e sorokat írni kezdtem - már nem olyan gyér, egyre erősebb, tisztább, ahogy egyre erősebb, tisztább vagyok én is. Megtisztultam minden félelemtől, közömbösségtől, s talán a némaság vétkétől, ami saját gyávaságomból eredt egészen az elmúlt órákig, és abból a tévhitemből, hogy kínommal tehetetlenül, egyedül vagyok a világban.
Ez nem így van. Soha nem vagyunk egyedül. Valaki - valakik, akik erősebbek nálunk - mindig ott vannak a közelünkben, ahogy számomra is ott voltak, és megfogták erőtlen kezemet, vállamat, visszahúztak a szakadék széléről, erőt, hitet adva, hogy van kiút, a fény él, és a sötétség soha nem győzedelmeskedhet, amíg pislákolva akár, de fény villan a közelében.
Nekik köszönöm most, és a Teremtőnek, ha létezik - és ha ő küldte hozzám segítőimet ? hogy ma már megint nem vagyok a világtól, az emberektől elidegenedett, cél nélkül való, magát halálra ítéltnek valló ember.
Ma már tudom, legfontosabb feladatom, hogy végérvényesen megtanuljam, magamból kell adnom, újra és újra, de ehhez el kell fogadnom, be kell fogadnom magamba mindazt a jót, amit a világtól, az emberektől ajándékba kapok. Töltődnöm kell az ő fényükkel, hogy magam is fényt sugározhassak mások felé.>

Meg kell ismernem végre önmagamat, el kell fogadnom magamat, és a többi embert összes hibáival, gyarlóságaival, nemkülönben értékeivel együtt, hiszen valamennyiünknek vannak értékei, amelyek nem önösek, hanem közös értékek, amelyeket kötelességünk átörökíteni újabb és újabb létekbe.
Én úgy hívom ezeket az értékeket: "a másokkal együtt" értékei, amelyek közül a legfontosabbak a fentebb említett karnyújtások az elesettek felé?
Ehhez azonban harmóniára van szükségünk, arra, hogy a lehető legfényesebb energiáinkból juttathassunk mások felé. Derűt és nyugalmat kell árasztanunk magunkból, mert mindezek önmagunk, de mások számára is az életet, gyakran a megújult, az új életet jelenthetik.

- Önzetlenül és őszintén kell tehát adnom - jutottam el gondolataimban ma a legfontosabb felismerésig, amely valamiféle összehangolódás - egyszerű szavakkal leírva - másokkal.

Kedvenc íróm, Müller Péter írja valahol nagyon megszívlelendően:
Az igazi összehangolódás csak akkor jön létre, ha mindenki szabad!?
Befolyásolni tehát - főleg erőszakosan, durván - soha nem érdemes, talán nem is szabad sem mások, sem a saját lelkünk szárnyalását, gúzsba kötni meg egyenesen veszélyes, de szeretettel, őszinte odafigyeléssel egymásra hangolódni - ez a tökéletes lelki béke elérése, és az önismeret tisztán fénylő útja lehet.
Pusztán szavakkal - képtelenség összehangolódni bármily nemes cél érdekében is.

"A bölcs keveset beszél, mert tudja, hogy a lényével hat." - idézem újra Müller Pétert.

Hát ezért hallgattam talán én is oly sokáig? Hallgattam, egészen mostanáig, amíg a sötétségből újra elindulhattam a fény felé, megbizonysodva, hogy most sem voltam egyedül. Mögöttem ott voltak, akik megérintették a vállamat.
Köszönöm nekik, hogy megfordultam, és indultam újra a fény felé - velük együtt. Visz a szél? A jó szél?
Hiszem, hogy szavak helyett a lényem, s engem az Ő lényük, az Emberek, a társaim lénye és tettei győztek meg ismét: élni szép, élni érdemes.

?Aki szeret, nem magyaráz. Az, aki sokat beszél, rendszerint az önszeretet foglya. A szeretet helyett beszél. Az önmaga odaadása, és a másik befogadása helyett fecseg.?

Talán ezért hallgattam túl sokáig én is, féltem, hogy elrontom ezeket az ösztönösen már bennem bújkáló ?téziseket?, amelyeket most az írótól idéztem.

Már tudom, a szavak csak jeladásra valók - nem pótolják a lényeget. Talán az elidegenedés biztos jele, amikor az ember felesleges beszéddel szeretné kitölteni az űrt, amely SZERETETHIÁNYból fakad.

Talán ettől féltem? e látszattól? de tovább nem hallgathattam.
Köszönöm a lehetőséget, porszem-létű barátaimnak, hogy talán nem öncélúan, de ma újra megszólaltam, mert megszólaltattak...

Egy régebbi versem - az útkeresésről, amit talán ma megtaláltam.

Lélekúton

A titok néha mélyen megbújik,
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem vár több hamis vallomás.

Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.

Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.

Feltárul - ahogy az első csókra -
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
- hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

S e fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.

Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam
majd neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én!