Halottkém

A halottkém – a képernyőn leggyakrabban látott orvos, na nem a kórház sorozatokban, hanem az össze többiben. Hát igen szemérmesek vagyunk, nagy gyógyító sorozatokban lássa a nép a csodát, a sikert, a boldog életmentést, a balul sikerült dolgokról nem beszélünk.

Az senkit nem zavar, hogy nálunk nincs is olyan, hogy halottkém. Valahol a XIX. században érzem magam a szó hallatán, akkor születet „az tetem bontásának atlasza”, és a „tetszhalál” kizárására a halált csak halottkém állapíthatta meg. Ebből a fiatalok már egy szót se értenek. Nem minden halott, halott , aki halottnak néz ki. Többször előfordult, hogy a ravatalon, vagy akár már a temetésen felült az elhunyt, és kiderült, hogy él. Ennek a megelőzésére, szakemberre bízták a halál megállapítását, nehogy megint baj legyen, az ő feladata volt a tetszhalál kizárása.

Már rég nem itt tartunk, a halottkém szerepét orvosok vették át, a halottakkal kapcsolatos orvoslás a patológia külön tudomány lett, és már nem csak a halottakkal foglalkozik, hanem a mindennapi gyógyítás nélkülözhetetlen szereplői. Morbid az élet: „ Józsi bácsi, tessék lemenni a patológiára, ott kapja meg a szövettani leletét” – mondja a doktor. Visszaútban Józsi bácsi boldog, mert a kórbonctanon jó híreket kapott, jóindulatú a daganat, amiből szövetmintát vettek. A kriminális esetekben eljáró rettegett törvényszéki orvos helyébe ma már az igazságügyi orvostan szakértői léptek, de filmben egyszerűbb csak annyit mondani: „mindjárt jön a halottkém”

Amikor megérkezik az még érdekesebb számomra. Tuti, hogy szimpatikus, ha lehet csinos és nő, aki mosolyogva mondja: „A halál 12 óra egy perckor állt be, az oka három golyó a fejében, azt, hogy mit evett utoljára, majd később mondom meg”.

Szóval nem jön a halottkém, tök sötétben, egy zseblámpa fényénél, éjjel kettőkor a helybéli ügyeletest citálják a helyszínre – ez a „Doki meg kéne már nézni…” című magyar sláger. Kezdem a jó hírekkel: legalább fél tucat olyan esetem volt, amikor a halottal meg kellett birkózni, mert igen jó erőben és egészségben volt, közülük az egyik önakasztott, vagy négy órát lógott a kötélen, mégis amikor felrúgtam a borosüvegét, nagyon csúnya szavakkal kelt életre. Mégis volt valami igazság, abban a tetszhalálban?

Folytatom a rosszal: a legnagyobb orvosi felelősség dönteni életről-halálról. Hagyjuk a filmben látott szuper kütyüket, a valóság az, hogy van a két kezed, egy fonendoszkóp és a jó megérzésed. Egyszer így fogadott a szomszéd: „Ne tessenek sietni, én megjártam a frontot, nekem elhihetik ez a szegény ember fél órája olyan halott, hogy nagyon.” Szerencsére nem vagyok hiszékeny, a félóra jó lesz két percnek, nekifutunk, újraélesztünk, sikerül, a beteg gyógyultan távozik a kórházból.

Szeretem a régi nagy, többgenerációs családokat, ott sokkal többet tudnak életről-halálról. Ma ez már másként van, az átlagember keveset tud az életről, az egészségről, a halálról meg még annyit sem. Félelem, rettegés, rossz érzés veszi körül a kórboncnokokat, patológusokat, igazságügyi orvostanászokat, pedig nagy tudású emberek, nem halottkémek - orvosok, akiknek azzal is meg kell birkózni, hogy minden nap szembesülnek a halállal.