Az élet első pillanata

Két hír és téma együtt ütött szöget a fejembe a múlt héten. Az egyik téma az otthonszülés volt, Geréb Ágnes őrizetbe vételével, a másik, a nőgyógyászoknak kifizetett hálapénz mértéke, merthogy ők kapják a legtöbb hálapénzt Magyarországon. Talán az utóbbi miatt ágálnak ennyire a nőgyógyászok az otthonszülés ellen? Esetleg kiderülne, hogy még sincs olyan nagy szükség rájuk a szülés során. Vagy, ha szükség is van, biztosan nem így, ahogy most csinálják. Hiszen most sincsenek ott a szülés teljes folyamata során, csak a szülés legutolsó mozzanatához érkeznek meg, demonstrálva, hogy a lényeg az ő kezükben van. Ettől még igaz, hogy a szakmai előírások, az orvosi tudás, a szakértelem és a nagy gyakorlat az élet védelme szempontjából kiemelten fontos, de ez még nem egyenlő azzal, hogy kórházakban kell mindezt megvalósítani.

Ha belegondolunk, életünk két kiemelten fontos mozzanata, a születésünk és a halálunk ma jellemzően a kórházakban történik. Nagyüzemi körülmények között, ami azért nincs rendben. Nagymamám világ életében azt képviselte, hogy kórházba csak egyszer lehet kerülni. Aki oda bekerül, vissza már nem jön. Vele így is történt, egy combnyaktörést követően kórházban fekve elszállt minden életereje, és meg is halt. A kórház persze nem egyenlő a halállal, de drasztikusan kiszakít mindenkit a természetes élet közegéből. Talán mindannyian bölcsebbek lennénk, ha az életünk nem egy kórházban kezdődne.