Hogyan is indult?

Nem voltam biztos abban, hogy a korábbi munkám nekem való-e, hogy az tényleg én vagyok-e, sőt, rengeteg kérdésem volt ezzel kapcsolatban, de nem volt akivel megbeszéljem. A tanulás és a teológia (nem a denominációra jellemző specifikusság, hanem maga a teológia, mint tudomány, mint terület, mint elmerülés és mint életforma) viszont nagyon tetszett, teológus éveimet például ki nem hagynám semmiért.
A kérdések viszont nem szűntek, sőt a feladat azzal nehezedett, hogy lépten-nyomon azt hallottam, nem vagyok idevaló. Mígnem magam is elhittem, sőt, aztán erre magamtól is rájöttem, meg végre arra is, hogy ez nem feltétlenül rossz dolog és aztán elkezdtem keresni, hogy akkor hova is való vagyok? Ezt aztán néhány „felesleges“ félbehagyott vagy befejezett diploma és oklevél is bizonyítja, mármint a keresést, de igazi megoldást, választ egyik sem adott. Amit adtak, az az idefelé vezető út és a formálódás volt.
Egyszer aztán feladtam. Sosem fogok rájönni, gondoltam, és kértem a Jóistent, most már akkor mondja meg ő, szabad a gazda. Mindenki őt kérdezi, akkor csak tudja. És ha tudja, mondja meg, mert már elegem van a találgatásból, próbálkozásokból, szeretnék végre egy igaz hivatást. Lehetőleg olyat, amit nem kell félóráig körülírni, ha mesélek róla, hanem van rá egy, azaz egy darab jól ismert szó. Ne jusson eszembe azon töprengeni hetente kétszer, hogy vajon nőként ez tényleg megvalósítható-e minden aspektusában. Amiket eddig tanultam, azokat se kelljen feltétlenül az ablakon kidobni. Nem utolsó sorban szeretnék is megélni belőle. Aztán jó lenne, ha lennének benne szakmai kihívások, esetleg lehetőség fejlődésre, tanulásra, mert milyen jó dolog lenne érteni valamihez.
Mire befejeztem a kívánságlisát, elaludtam. Álmomban egy hatalmas, zajos és forgalmas épületben voltam, és láttam magam, amint több hasonlóan öltözött emberrel összhangban és gyorsan tolunk egy fehér vaságyat. Egy ember feküdt benne, akiből és akibe különböző csövek lógtak, mi pedig szaladtunk. Világoskék műtősruha volt rajtam és fehér cipő. Erre a képre ébredtem.
Nővér?? Én???