Betegszállítás

Aznap egy csendes öreg nénit kaptam, akiről hamar kiderült, hogy nem egyszerűen csak egy félénk, halk teremtés, hanem depressziós. A beszélgetéseink is meglehetősen egysíkúak lettek egy idő után, ahogy minden kérdésre, információra csak annyit válaszolt egykedvűen, hogy nem tudom, vagy mindegy. Szívultrahang vizsgálatra kellett mennie, és mivel más dolgom nem nagyon akadt éppen, elkísértem. A folyosón már várakoztak mások is, sofőrrel együtt, ezek a betegek ugyanis ágyastól mennek le az osztályról. A kórháznak egy külön erre a célra megszervezett transzport csoportja van, akiket ilyenkor felhívnak, a páciens kap egy retúrjegyet az osztályról a célállomásra és vissza, a szürke egyenruhás ember pedig határozott küldetéstudattal megragadja az ágyat és elszántan tolja lifteken, emeleten, csapóajtókon keresztül ebben az esetben az ultrahangos vizsgálatra.. Micsoda egyszerű munka, gondoltam, meg jó kis mozgás, az ember csak jól jár, mert a munkaidejében tornázhat és még fizetik is érte.
Az ultrahanggal hamar végeztünk, de a szürkeruhás tolóember addigra mégis eltűnt, nyilván várta egy másik beteg. Mi meg várhattunk egy másik szürkeruhást, aki csak nem jött, így gondoltam egyet és mondtam a nővérnek, majd én felviszem a nénit, erős vagyok, tájékozódóképességem remek és amúgy is jó barátnők lettünk a délelőtt folyamán. A háromszoros hazugság meggyőző volt, és már el is kaptam az ágy végét, nekifutásból belendítettem a nénit a liftbe és mentünk felfelé, vissza az osztályra. A lift tükrében az egyre erősödő bicepszeimet csodáltam, a néni is, habár ő talán visszafogottabb ámulattal. Kimentük a liftből, amikor láttam, hogy mégsem hepienddel fog az eddigi sikersztorim végződni, mert a velem farkasszemet néző 15%-os emelkedőn nem jutottunk keresztül. Pedig optimista voltam, megpróbáltam. A lendület most is segített, úgy az út harmadáig, ami jó másfél méter lehetett, és ahonnan tovább nem tudtam mozdulni. De akkor már megtartani sem a kocsivá avanzsálódott néhany mázsás kórházi ágyat. Sebaj, próbáltam kritikusan gondolkodni, ez hülyeség volt ugyan, de most akkor megfordítom az ágyat, letolom a nénit vissza a lejtő aljára, és segítségért fogok kiáltani. A megfordítás azonban már nem volt egyszerű, mert először csak keresztültoltam a saját lábamon egy ízes de halk káromkodás mellett, amitől megbillentem én is meg az ágy is, majd pedig a néni egyedül elindult lefelé, én pedig fejveszetten utána. A falnak csapódást sikerült legalább lefékeznem, ha már megállítanom nem.
Bocsánatot kértem a nénitől, és mondtam neki, ne menjen sehova, keresek valakit, aki majd feltol minket. A néni ekkor először rám nézett, picit megrándult a szája, nem mernék megesküdni arra, hogy mosolygott, habár a szemében mégiscsak villant valami ezzel egyidőben. Nem hiszem, hogy aranyosnak, talált, valószínűleg csak kiröhögött a maga módján. Mondtam neki, hogy el ne áruljon ám senkinek, milyen béna vagyok, mert igazából el sem hozhattam volna az ultrahangtól egyedül, de most már mindegy, közel vagyunk, nemsokára visszaérünk és akkor újra biztonságban lesz. A néni visszrendezte a száját alapállásba, vagyis a kifejezéstelen, messziségbe révedésre. Tiszta szerencse, hogy depressziós, nem fog cirkuszolni és nem fog megmondani, gondoltam. Megpaskoltam a kezét köszönetből, aztán körölnéztem, remélve, csak belebotlok valakibe, lehetőleg kétszer akkorába mint én. Nem is volt már messze a felmentő sereg, és megkértem, segítsen feltolni a nénit nekem, és olyan szemekkel néztem rá közben, mint a macska tud a Shrekben. Lehet, hogy nem ettől, de már szaladt is, hogy megragadja az ágyat, és feltolta a nénit az osztályajtó elé. Innen már megy, kiáltottam ijedten, mert még lebuktat itt és kipenderítenek, hogy valami látogatót dolgoztatok, meg bénázok, meg elcsórok egy beteget szó nélkül, és kis híján megölöm, meg magamat is és akkor mi lesz? Azt hiszem, a hangsúlyomban mindez benne lehetett, mert az illető azonnal eltűnt, én pedig izzadtan betoltam a nénit az osztályra, ahol nem várt elismerés fogadott: - Te hoztad vissza? De ügyes vagy! Jaj, de rendes vagy, köszönjük. Nem volt nehéz?
Hallgatni arany… Valaki segített a nénit betolni a szobájába én meg megígértem neki, hogy most hagyom egy kicsit pihenni, megérdemli. Ahogy a betegszállítók is a fizetésüket.