Kapcsolatok I.

Minden páciensünket szeretem, és elég jó kapcsolatban vagyok velük szinte azonnal. Persze vannak kissé bonyolultabb esetek, nem klinikai, hanem inkább pszichiátriai értelemben, ami különböző kihívásokat jelent mind a szociális mind a kommunikációs képességeim számára (magyarul előfordul, hogy rohadtul kiakaszt egy-egy hisztis picsa), de igyekszem azonnal empátiával legyőzni a hirtelen keletkezett konfliktushelyzetet. Végül is csak hormonbombákat próbálok hatástalanítani nap mint nap, az meg ismerős terület, mert én is onnan jövök:-)

Az emberek persze mégsem egyforma hatással vannak rám (jó hogy), így aztán mindig vannak, akikhez kicsit közelebb kerülök. Ezzel meg sem próbálok foglalkozni olyan értelemben, hogy elkerüljem, mert egyszerűen ilyenek az emberi kapcsolatok, vagy van "click", vagy nincs, attól még a munkámat ugyanúgy végzem minden esetben, és ugyananyi időt töltök el mindegyikkel, talán csak a hangulata más valamelyest.

Talán egy hónapja sincs még, hogy M. került be hozzánk, nagyon kedves fiatal lány, úgy hat hónapos terhes, és ott volt vele a kisfia is, aki pedig hét hónapos. (Nem is érdemes nagy csodálkozásba és számolgatásba csapni, ez nem kuriózum az osztályunkon. És hogy az események végére rohanjak egy pillanatra, a gyerekei között nyolc hónap lett a végső korkülönbség, nem kis fejtörést okozva majd ezzel mindenkinek, aki rá fog kérdezni, mennyi idősek is a srácai.)

A kisfiú az egyik leggyönyörűbb és legkedvesebb kisbaba volt, akivel valaha is találkoztam, élvezte ha játszottunk vele, nem félt, bármikor elmosolygott az ölemben, az anyukája pedig szintén remek társaság volt. Ezeknek a lányoknak, asszonyoknak a más osztályokon lévő betegekkel ellentétben nem az a céljuk, hogy hamar meggyógyuljanak, és aztán hamar haza menjenek, hanem inkább az, hogy minél tovább maradjanak, minél stabilabb állapotban, hogy a gyerekeiknek legyen elég idejük legalább a tüdejüket kifejleszteni odabent, és minél jobb állapotban megszületni. M. jó két hétig volt nálunk, azalatt megismertem a családját, életét, terveit, ha véletlenül nem hozzám került valamelyik nap, hazafelé akkor is beköszöntem hozzá és megkérdeztem hogy van, felkaptam és megpörgettem a kisfiát, aki nagyot nevetett, M. pedig mesélt valamit.

Aztán hazament, mert a kisfiú nem maradhatott éjszakára, és éppen bevezették a 18 éven aluliak látogatási tilalmát az influenza miatt, így aztán úgy döntött lesz ami lesz a terhességgel, a gyereknek szüksége van rá, hazamegy. Sok időnk nincs ilyenkor azzal foglalkozni, hogy kivel mi lesz, aki elmegy ahelyett azonnal jönnek újak, a munka folyik tovább, mostanában ráadásul őrületes tempóban.

Egyik este aztán, mikor éppen ötfelé szaladgáltam különböző hirtelen támadt problémák miatt, valaki megállított a folyosón, a nevemen szólított meg, köszönt, megkérdezte hogy vagyok, elmesélte, hogy éppen a koraszülött osztályról jött (rögtön mellettünk van), megszületett a kislánya, ugyan korán, de jól van. Én pedig csak néztem rá, hallgattam amit mond, és próbáltam kitalálni, hogy ki is ő tulajdonképpen. Nem sikerült, így aztán megkérdeztem tőle. M. volt. Még a nevére is rosszul emlékeztem. Ő azért nem vette zokon, megértette, hogy ez van akkor mikor naponta öt másik tökidegen emberrel töltöm az időmet és ők is gyakran cserélődnek. Én viszont ledöbbentem, és elég rosszul érintett elsőre. Hogy lehet valakiről így elfeledkezni? Persze a folyosón állva, utcai ruhába öltözve kicsit másképp nezett ki, mint elcsigázva, begyógyszerezve, kórházi hálóingben, és persze azzal is tisztában vagyok, hogy nem a barátom volt, hanem gyakorlatilag a "munkám" (nem a robotisztikus jellegét tekintve, hanem mint hivatást), mégis, egy újabb élmény, kihívás, tanulnivaló, érnivaló, emésztenivaló dolog, amire a kollégáim azt mondták: nem ez lesz az utolsó.