Útközben

Sokszor megyek gyalog dolgozni, mert mégiscsak öt-tíz percnyire lakom a kórháztól és igyekszem kihasználni a jó időt, a nosztalgikus jóérzést, hogy lám, mégsem kell az életem nagy részét autóban töltenem itt sem, az esztétikai élményt, amit az egykor még igényesen megépített piros téglás épületek nyújtanak nagy fehér ablakaikkal, a friss levegőt a hatalmas zöld fák között, és már szinte bele is feledkezem ebbe a kora reggeli vagy késő déli andalgásba, amikor egyszer csak kiérek a kórház előtti hatalmas és forgalmas útkereszteződés, kontrollálatlan jelzőlámpák, ideges és tolakodó autósok kavalkádjába. Megnyomom a jelzőgombot, hogy majd át szeretnék kelni ha lehet, nem sürgős, de azért el ne késsek, és a nyolc másodpercig tartó zöld gyalogos villogása, valamint a szintén zöldben ugyanarra kanyarodó vaksi autósok keresztmetszetében próbálok átjutni a túloldalra.
Már a műtősruhámban megyek, hatalmas bilétával a galléromon, de hiába, pedig az emberek fejből tudják, hogy néz ki egy nővérke, nemcsak a fantáziájukba ivódott sztereotípiát, hanem a valóságosat is, sőt, itt még meg is becsülik őket, az utakra kiérve azonban minden mindegy, csak a győzelem számít. Utána is kiabálok egyik-másiknak: -Ha tényleg elüt most, soha nem fogom ápolni többet a kórházban! Meg ilyeneket. Legalábbis szerintem így hangzik:-)
Szeretek így vezetni is, na nem kiabálva, hanem egyenruhában és bilétával, mert a rendszámtáblám lejárt, a kis turbómotoros sportkocsimmal meg képtelen vagyok betartani a sebességhatárt, és olyankor jól jön, ha látja az egyik köztiszteletben álló figura, hogy én vagyok a másik, és talán rohanok valahova, például lehet, hogy életet menteni, és megúszom a büntetést anélkül, hogy a szintén sztereotipikus ártatlan könnyes szemek verzióra fanyalodjak.
Ez azért nem mindig jön be és nem mindenkinek.
Egy kolléganő nem úszta meg bírság nélkül, ám a revans nem sokáig váratott magára. A beteg műtétből ébredezett, amikor érezte, hogy valami nagyon szorítja, húzza a mellkasát. Megpróbált mély levegőt venni, ami sikerült, de a szorító érzés csak nem múlt, majd ahogy a mellkasán matatott a kezével, valami furcsa, idegen dolgot érzett. Elkezdte kaparni, és egy papírt húzott le a mellkasáról, ami jó szorosan rá volt ragasztva, és a következő üzentetet olvasta: "Szeretettel kívánok mihamarabbi felépülést! A nővér, akit múlt héten kétszáz dolcsira megbüntetett." 
Sétálni jó.