What a night...

Ezt a mondatot legszívesebben egy teljesen más kontextusban használnám, de addig is beszámolnék a tegnapi - egyébként semmiben sem kivételes vagy különös - kórházi éjszakámról.

Kicsit fáradt voltam már akkor is, amikor mentem, és nem bántam volna, ha legalább a kedvenc pácienseimet kapom, hátha teljesen elfáradok az éjszaka közepére és másokhoz nem lesz türelmem. Mikor végre felértem az osztályunkra, már láttam a kijelölt szobaszámokat a listán a nevem mellett, és azt is, hogy nagyjából a kedvemben jártak a leosztáskor, és gyanútlanul bizakodni kezdtem. Aztán feltűnt az is, hogy másnak a neve nem szerepel a táblán, és néhány perces ámulat után rádöbbentem: én leszek az egyetlen nővér a folyosón...

Végülis csak öt páciens volt, ez annyira nem rossz arány éjjel, csak minden vészhelyzet várjon reggelig, ha lehet.

A 37-es egyszerű eset, a magzatburka repedt meg két hete, de azóta más nem történt vele. Ilyenkor telenyomják őket olyan gyógyszerekkel, amik megszüntetik a méhösszehúzódásokat, aztán szigorú ágybanfekvés mellett várnak a sorsukra, egészen addig, amíg már nincs mit tenni, ki kell engedni a bentlakó babát. Ez két naptól nyolc hétig akármikor előfordulhat, utóbbi persze sokkal ritkábban, mondhatni kivételes esetben, de volt már rá példa, és azért lehetséges, mert nem folyik el egyből az összes magzatvíz, ha a gyerek fejjel előre van, a fejével mint egy dugóval lezárja a kijáratot, és marad még elég víz a megfelelő lubickoláshoz. Esetenként apránként csordogál, de valamennyi azért mindig termelődik újra, így nem kell feltétlenül azonnal megszületniük. A két nap pedig azért az alsó határ, mert szeretik, ha a szteroidokat nem adják hiába, és ha aggresszíven is, de benntartják a gyerekeket addig a két napig, amíg kifejtik a hatásukat. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem lenyűgöz az orvosi technika fejlődése, és hogy mi mindent (természetesen a pozitívumokról beszélek) meg lehet csak úgy csinálni, hogy jó vége legyen a dolgoknak. Science can be such a turn on - ahogy az egyik itteni síkosító reklám is jól megmondja.

Enivéj. A másik páciens (41-es szoba) már jó egy hónapja itt van, és egy tündérbogár. A négy elmúlt év négy császára után most becsúszott az ötödik is, mert azt senki nem mondta neki eddig, hogy amíg a hagyományos módon akár tíz gyereket is szülhet, a császárral azért mégsem ugyanez a helyzet, és négy után már szokták javasolni az abbahagyást, mert a sok cut and paste-nek elég rizikós következményei vannak, mint ahogy neki is teljesen elvékonyodott a méhe az eddigi vágások és forradások mentén és elkezdett szétnyílni. És habár ez a folyamat jelenleg megállt (szintén a csodálatos gyógyszeres technikáinknak köszönhetően), ő azért mégiscsak egy időzített bomba és akármikor sprintelhetünk vele a műtőbe, mielőtt elvérzik. Lehet, hogy én is csak egy adrenalin junkie vagyok, mint itt mindenki, de nem szeretnék ott lenni, mikor ez bekövetkezik. Azt a szót, hogy hiszterektómia már elmagyarázták neki...45-nek tegnapelőtt összevarrták a méhszáját. Valami oknál fogva ezeket a műtéteket még mindig általános érzéstelenítővel végzik, vagyis elaltatják, de ő egész jól viselte. Mikor végre ehetett, mondtam neki, hogy vigyázzon, ne egyen nehéz ételeket, nehogy rosszul legyen, óvatosan szálljon ki az ágyból mert szédülni fog, és hasonló jótanácsokkal láttam el, amikre udvariasan bólintott, aztán rendelt két adag sült krumplit egy sajtburgerrel, és elment kakilni. Én is udvariasan bólintottam. Ezek után már csak az érdekelte, hogy a Metadonját megkapja. Egy idő után már engem is csak ez érdekelt, mert lassan elvonási tüneteket produkált, nálunk pedig a gyógyszerészek egyszerűen idióták, jobb szó hiányában. Elfelejtik a gyógyszert, rosszat küldenek fel, vagy más beteg gyógyszerét küldik mint kértük, nem tudom pontosan mit csinálnak, mindenesetre minimum napi két cirkusz van velük nővérenként.52 egy frequent flyer, kontollálatlan cukorbetegséggel, nem a terhességi, hanem az a "rendes", és már félig megvakult emiatt. Kapott már egy inzulinpumpát, de a vércukra csak nem áll vissza a normális határok közé. Itt Amerikában a cukorbetegséget elég hányaveti módon kezelik: az inzulin helyettesíti a megfelelő diétát és kész. Akármit lehet enni, csak megfelelő mennyiségű inzulint kell utána nyomni, és akkor hajrá. Ez mondjuk nem csoda, elvégre a Nagy Zabálások Országában vagyunk. Eszembe is jut, hogy nem hoztam vacsorát. A gyerekét is kb négykilósra becsülik (35. hét), de ez nem meglepő egy cukorbeteg anyukánál.

54 egy karibi szépség, csak tegnap jött, szintén burokrepedés, de ő valahogy a kétnapos verziónak tűnik, mert hiába minden szer, az összehúzódásai nem szűnnek, és csak a tüdőérlelő miatt várnak, hogy legalább az adjon egy kis esélyt. Vele kezdek, mert ő néz ki a legrosszabbul és nem veszem személyeskedésnek, hogy amikor meglát az ajtóban egy hatalmas böffenéssel a szemetesvödörbe hány. Ez csak a kezelések mellékhatása, bár azt továbbra sem tudom eldönteni, hogy vacsorázzak-e vagy ne. - Csak a vas, szabadkozik. - Mindig rosszul leszek, ha beveszem. - Hát akkor talán ne vedd be, javaslom. - Azt lehet? kérdi. Nem baj? - Nem akkora baj, mint bevenni, kihányni és szarul lenni, mondom miközben kötök egy csomót a szemeteszacskóra, mégmielőtt megdupláznám a tartalmát.
Ezután hajnali egyig tartó rohangálás következik: kétóránkénti vérnyomás-, hőmérséklet-, pulzus-, oxigén- és vércukorszint mérés, gyógyszeradagolás, elromlott infúzió kivétele majd újrakötése, bébimonitorok felpakolása majd leolvasása, orvosokkal való egyeztetés, beteg megnyugtatása, gyógyszertárral való egyeztetés, majd ordítás, és nagyjából felsorolhatnám a munkaköri leírásom teljes palettáját.
Aztán végre leülhetek és akkor azon gondolkodom, hogy vajon álmosabb vagyok-e vagy éhesebb. Első körben egy kóla segít eldönteni a dilemmát. A Nagy Zabálások Országában pedig még éjjel is van házhozszállítás, és a többieket se kell kétszer kérdezni, hogy kérnek-e valamit. Kisorsoljuk, hogy ki megy le a futár elé, és amikor az telefonál, hogy megérkezett, már lépcsőzhetek is, mert a kórház három liftje még éjjel is tele van. Így legalább a napi kétszer ötperces kardióedzésem is megvan. A szívbetegeknek azt szoktuk mondani, amikor kérdezik, hogy szexelhetnek-e, hogy ha két emeletet fel tudnak menni anélkül, hogy aztán nem kapnak levegőt, akkor hajrá. Mire visszaérek az ötödikre, sípol a tüdőm. Több kardió kéne... Mondjuk a tizedik emelet.

Hajnali háromkor leültünk enni. Ilyenkor mindig van egy kis lazázás, netezés, újságolvasás, sztorizás, táncolás és zenehallgatás, mert általában nem történik semmi. Általában. 54 telefonált, hogy méhösszehúzódásokra ébredt, nem is kevésre. Megyek, hogy rákapcsoljam a monitorra, és valóban ötpercenként, aztán hamarosan már csak három, kettő, és még mielőtt egy lenne, gyorsan hívok egy rezidenst. Öt centi, toljuk át a szülészetre. Ami papír, illetve most már kompjúter munkával jár az a kétperces út (mert ez a Büdös Bürokrácia Országa is) , nem is részletezem.

Mikor visszaérek, 45 telefonál, hogy segítsek kicserélni az ágyneműjét, mert lehet, hogy bepisilt. Ennyire azért nem lehet gáz az a Metadon, illetve a késlekedés, gondolom, miközben összeszedem a hozzávalókat. Mikor benyitok, ül az ágyon, a lába között minden nedves. Egy pillanatra behúnyom a szemem és káromkodok egy négybetűset. Ágyneműcsere közben rezidens vissza, ultrahang, magzatvízizsgálat (mert nem bepisilt), szülészet. Ő még csak 17 hetes volt.
Amikor kikerült a kezeim közül, végigjárom a maradék lányokat és asszonyokat, hogy tartogat-e még bárki bármit ma éjszakára. A lelki szemeim előtt látom a cukorbeteget eszméletlenül feküdni huszas cukorral, a másikat egy hatalmas tócsa vérben nulla pulzussal és legszívesebben sikítanék, de mind a hárman egyenletesen szuszogva és aprókat horkolva alszanak. Kár, hogy mindjárt fel kell keltenem őket mindenféle kora reggeli vizsgálatokra. Addig is félig csukott szemmel nekiülök a számítógépes dokumentáció munkálatainak, befejezem a szendvicsemet, még egy utolsó kör a szobákban a fent említett menüpontokat szem előtt tartva és aztán itt a reggel, lassan kivilágosodik, beszivárognak a normális emberek, akik éjszaka alszanak és nappal dolgoznak, beszámolok az egyiknek az éjszakámról, legalábbis ami a páciensek állapotát illeti, hogy tudja mire számítson, aztán a reggeli hűvösben elindulok haza.

(Utóirat: SOHA nem referálok a betegeimre a szobaszámuk vagy a patológiájuk alapján, itt viszont mégis megteszem, mert a nevüket ugye nem mondhatom meg.)