Két sebtapasz

Az alábbi kép tizenakárhány éve hatalmas szenzációként járta be az elektronikus és nyomtatott sajtót. Én is jól emlékszem rá, amikor először láttam. Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmihez egyszer szakmailag is közöm lesz.

A mai páciensemnek egy olyan műtéte volt, amiről először is azt mondhatjuk el, hogy itt az Egyesült Államokban először végezték el. Európában már többször is, de itt ma először. Tulajdonképpen nem is igazán rajta, hanem a még meg sem született gyerekén, dehát igazából az is a páciensem :-)

Már néhány éve, hogy működik a kórházunkban az osztályunk részeként a Fetal Care Institute, két olyan orvossal az élen, akik valamilyen anomáliával rendelkező magzatokon hajtanak végre életmentő műtéteket. Az egyiküket nem nagyon ismerem, mert ő kizárólag a bébikkel foglalkozik, és nem egy szerény és alázatos ember, mint a másik, aki pedig az anyákkal is, és akivel nap mint nap találkozom. Tegnap éppen erről a műtétről mesélt, amit tervezett, két rezidensnek és nekem, akik körülálltuk a folyosón, amíg ő egy cetlire lerajzolta, hogy mit hogyan fog csinálni, közben részletesen elmesélte, mi pedig tátott szájjal figyeltük.

A babának folyadék volt a tüdejében, annyi, hogy a bal tüdőt teljesen elnyomta, a szívét pedig valahova oldalra szorította. Emellett egy csomó, amit egy ér táplált, extra nyomást okozott a tüdőben, felfordítva a tüdő vérkeringését. A folyadék leszívása nem újdonság, de az nem oldja meg véglegesen a problémát, hanem csak a tüneteket kezeli, mondta. Ezért ő elhatározta, hogy a csomót szünteti meg, és az azt tápláló eret égeti el lézeres beavatkozással. Csak egyetlen baj van ezzel, mondta. Mi kérdőn néztünk rá, és azt felelte: Ezt még itt az USÁban soha nem csinálták. Ezért nem állhatott csak úgy neki, hogy ő most hozza az új szenzációt, hanem különböző tanácsok és bizottságok elé kellett vinnie a kérdést, akik aztán nem húzva sokáig az időt engedélyezték a műtétet, amire ma délelőtt sor is került. Minden jól sikerült, a babának érzéstelenítőt adtak, nem mozdult el a helyéről, leszívták a folyadékot, leégették az eret (bocsánat, hogy konyhanyelven adom elő a történetet, de csak így megy, a magam szintjén) és most várjuk, hogy a másik tüdő kitáguljon, a szív pedig visszakerülhessen a helyére. Az anyuka aztán hozzám került a műtőből, én gratulálhattam neki elsőként, igaz, az altatásból akkor ébredve még nem értette elsőre mitől estem extázisba. Meghallgattuk egy kis műszerrel a baba szívhangját, rendben volt, majd az anyuka is megivott egy liter vizet jóléte jeléül, aztán letolt egy hamburgert egy tál sültkrumplival, amit nem hányt ki, és a kezdeti gyakori méhösszehúzódásai is lelassultak, aztán elmaradoztak kis extra tokolízis hatására.

Szóval minden jól sikerült idáig. Holnap haza is mehet. Én már ma este hazajöttem, fáradtan ugyan, de teljesen feldobódva a mai nap izgalmaitól, attól, hogy ilyen csodák vannak, és a részese lehetek. Azt nem is mondtam még, hogy amíg a fenti régi fotón a méh ott ül felvágva az anya hasán, addig a mi kismamánknak összesen két sebtapasz figyelt a pocakján. Az egyik a baloldalon, ahol az érzéstelenítőt kapta a baba, a másik pedig a jobboldalon, ahol a folyadékleszívás, majd a lézeres beavatkozás történt. Nálunk először itt. Két sebtapasszal leragasztva. Bárcsak ki tudnám igazából fejezni azt, amit gondolok :-)