L.B. emlékére

Néhány éve történt már, de a beszélgetésünket nem tudom elfelejteni. A távolság és időeltérés miatt csak  csetelni tudtunk, de az írott szavakon keresztül is pontosan érződött a bánat, szomorúság, kétségbeesés, aggódás,  tehetetlenség, illetve ezeknek az érzéseknek valami olyasmi egyvelege, amit csak az érthet meg igazán, aki maga is megélte már azt a fajta leírhatatlan veszteséget, amivel ilyenkor meg kell küzdenie az embernek. Hiszen egy hete még minden rendben volt. Még izgatottak és boldogok voltak, tervezgettek és nevettek. Miért is gondoltak volna bármi másra, amikor egy gyermeket váró fiatal párnál még az aggódás is eltörpül a reményteli várakozás mellett.
Vannak olyan dolgok azonban, amik ritkák, váratlanok, előzmény nélküliek, és ennél fogva nehezen magyarázhatók és még nehezebben érthetők. Egy vérrög a köldökzsinórban. Egy létfontosságú ér megszakadása és kivérzése. Egy utólag kiderült fejlődési, vagy kromoszómális rendellenesség.
Sokszor azonban még ennyi sincs, csak az, hogy nincs többé szívhang. Pedig eddig volt. Mindig volt. Semmi baj nem volt. Semmi előzmény nem volt. Semmi jel, amire oda lehetett volna figyelni. Miértek vannak, azért mertek nincsenek.
Az is rossz, hogy mégis szülni kell. Mit rossz, szívet tépő. Kérdeztem, hogy el tudtak-e búcsúzni? Látták-e? Megfoghatták-e? Ölbevehették-e?
Mondom, csak cseteltünk. De a kis szünetben ami ekkor következett, éreztem minden fájdalmat. Meg keserű csodálkozást, hogy ezt lehet?
És akkor elmesélte. Ugyanazt, amit másoktól is hallottam már, de még a saját anyámtól is, negyven évvel ezelőttről. Hogy búcsú? Meg ölelés? Nem is láthatták. Nem is tettek úgy, mintha gyerek lett volna. Nem is kezelték őket úgy, mintha gyereket szültek volna. Megvolt, vége volt és semmi nem történt, zavar volt, értetlenség, és a gyász, amit mások nem értettek, csak ők, de ők is nehezen, hiszen az sem volt természetes, hogy meggyászolhassák a veszteségüket.
Elmondom, nálunk ez hogy is van.
Általában előre tudjuk, mert átszólnak a klinikáról, hogy jön valaki, akinek már meghalt a babája, vagy hamarosan meg fog, mert olyan fiatal még, hogy méhen kívül életképtelen, de a szülés, illetve vetélés már valamiért mégis beindult. Akkor előkészítjük a szobájukat, ahol nem lesz szobatársuk, csak a családtag(ok), aki(ke)t szeretnének maguk mellett tudni. A szobaajtóra kiteszünk egy képet, pillangó vagy kismadár van rajta, és azt jelképezi, hogy ott nem egy egészséges csecsemő gőgicsél az anyukája karjaiban, hanem egy halott kisbaba van, és gyászolók körülötte. Mert a babát senki nem viszi el. Mikor megszületett, betakarjuk és az anyukája kezébe adjuk. Hagyjuk, hogy annyi időt töltsön vele, amennyire szüksége van. Van akinek ez csak néhány óra, mert nem bírja tovább, van akinél akár két nap is, mert ő meg elfogadni nem bírja és feladni nem tudja. Megfoghatják, megölelhetik, sírhatnak. Lefényképezhetik. Mi is lefényképezzük, és igyekszünk ízléses képeket készíteni. Ha a kis test látványa felzaklató, akkor fehér takarón egy kezecskéről, vagy lábacskáról csinálunk egy képet, amit aztán nekik adunk, hogy maradjon egy emlék arról, hogy igenis, létezett. Nevet is kapnak ezek a babák. És egy emléklapot, névvel, születési dátummal, ha meg lehet állapítani, méretekkel, tulajdonságokkal. Tanúk aláírásával. Ez a papír arról szól, hogy élt, volt, láttuk, vele voltunk, itt volt, és igenis, megszületett, igenis, meghalt, és emlékezni lehet rá, gyászolni és siratni. Nem egyedül, titokban, mások által értetlenül, hanem ott a mi kis kórházi közösségünkben, olyan emberekkel, akik nemcsak a születésnek, de a meghalásnak is megadják a módját. Akik engedik és fontosnak tartják a búcsút. Mindenkinek úgy, ahogy éppen akkor el tudja viselni. Akinek magány kell, azt kíméljük, aki beszélni akar róla, azt meghallgatjuk. Van, aki egy hajtincset kér. Van aki fényképeket. Vagy kéz- illetve láblenyomatot. Néhány idős önkéntes néni kicsi sapkákat köt és ruhácskákat varr, hogy fel lehessen a babákat öltöztetni. Van aki ezt is elkéri emlékbe. Nem furcsállunk semmit, mert hála Istennek, mi ezt csak a másik oldalról éljük át, nem onnan ahonnan ők. Vagy akik már átélték, azok meg pontosan tudják mi zajlik ilyenkor a szívekben. És aztán el is temethetik őket. Vagy egy nagy közös sírba a városszéli temetőbe, ahol egy elkülönített rész van az idő előtt született és meghalt babáknak és úgy hívják, hogy "Babyland", vagy ugyanúgy, ahogy bárki mást is eltemetnek, a saját sírjába. Végülis a gyerekük volt. Nincs boncolás, ha nem akarják. Nincs vödör, nincs vesetál és nincs megalázó helyzetkezelés.
Nem egyszerű ilyenkor ott lenni, de mégis egy olyan feladat, amiből rengeteget tanultam: együttérzést, türelmet, megértést és megtanultam csak ott lenni. Ez az, amit leginkább adhatunk ilyenkor. Akárhogy is igyekszünk, akármit csinálhatunk, azt a babát nem tudjuk visszahozni. Amit tudunk adni, az az, hogy elfogadjuk ami történt. Nem ignoráljuk, nem csinálunk úgy, mintha. Nem próbáljuk felvidítani. Nem erőltetünk semmit, csak ott vagyunk, tesszük a dolgunkat, és a részvétet a viselkedésünkkel és a hozzáállásunkkal nyilvánítjuk ki. Persze szavakkal is lehet. És ők erre emlékeznek, hogy ott voltunk nekik, hogy nem kellett egyedül keresztül menni mindenen, nem kellett hülyén érezni magukat, nem kellett szégyenkezni, és a fájdalmukat megértették.
Amikor aztán hazamennek, sokszor ennyivel köszönnek el tőlünk: köszönöm, hogy itt voltál.

Mi pedig beszélgettünk tovább, cseteltünk, meséltünk, és csak arra tudtam gondolni, hogy ezt ők miért nem kaphatták meg? És mindneki más, aki elveszít egy még meg sem született gyermeket? Vajon meddig tartana itt megváltoztatni egy rossz szokást, egy elfogadhatatlan hozzáállást és egy megalázó bánásmódot?