Scrubs

Ezúttal nem a Dokik című sorozat eredeti címére utalok, hanem a kórházi ruháinkra, ami angulul scrubs, magyarul meg nem is tudom. Mert ugye műtősruha lehetne a fordítás, dehát mi az osztályokon nem műtünk, mégis ezt hordjuk. A köpeny sem megfelelő, mert már nincs senkinek sem az a régi egybeszabott fehér elölgombolós otthonkája (a vádliközépig fűzhető nyitott orrú cipővel ugye), az a bizonyos fehér köpeny pedig külön életet él, és habár már nem csak az orvosok kiváltsága, de azt rendes civilre vagy szintén a műtősruhára kapjuk fel.

Egyenruhát sem mondhatnék, habár eddig mondtam, és angolul is jó volt az, hogy "nursing uniform", mert egészen eddig azt jelentette ez, hogy az a ruha, amit a nővérek hordanak a kórházban, és a szabása ugyan hasonló, de a színe, fazonja és mintája változhat, egyéni ízlésnek megfelelően. Most azonban már az egyenruha is újfajta jelentést hordoz, mert nagyon sok kórházban behozták az igazi uniformist, azaz mindenkinek kötelezően egyformában kell lennie. Esetleg két fazon közül lehet még választani, hogy mind a százötven féle testalkatnak megfelelő lehessen, semmi minta (bár ezt én magam nem bánom, de mások igen), és egyféle szín. A nővéreké általában a sötétkék és a fehér, akik pedig a szülészet-nőgyógyászaton dolgoznak királykéket hordanak. A többi kórházi dolgozót sem kímélték: a segédáplók bordót, a betegszállítók szürkét, a takarítók pedig bézs színt kaptak. A műtőben maradhat a zöld, valamint a régi kopott retró műtősruhák. Mindezt azért, hogy a kórházi betegek és látogatók szín alapján is azonnal tudják, kivel van dolguk. Persze mindenkinek van névtáblája, amit kötelező is jól látható helyen hordani, és ezt a nagy többség meg is teszi, sőt, a munkakör többszörös fonttal fel van tüntetve mint maga a név, dehát úgy látszik ez kevés és hiábavaló, és a szín alapján kódolt megkülönböztetésnek mégiscsak több létjogosultsága lehet a 21. században mint az olvasni tudásnak és neaggyisten az egyéniségnek. Mert igazából ez utóbbi bosszant engem. A sötétkék és a királykék színeket nem szeretem, és nem is állnak jól.

A hiúságon túl ennek még pszichológiai vetülete is van: nem érzem magam jól olyan ruhákban, amik előnytelenek, rámkényszerítettek (kiskoromban is rettentően utáltam az unokatesómtól megörökölt szarokat) és amíg a munkáltatóm azt várná el tőlem, hogy szívemet lelkemet adjam bele a melóba, le is fojtja ezt azonnal az uniformizálással. Egy rideg sötét unalmas szín csak egy arctalan személyt állít a páciens elé, a fehér meg ugyanakkor (már csak történelmi megjelenése miatt is) azt a felsőbbrendűséget, amit a mai egészségügy éppen elutasítana és az egyenrangúságot, partnerséget helyezné előtérbe. Ugyanakkor a kapcsolatalapú betegellátást vallja a jövőnek, ami az én, a nővér és az illető beteg személyesebb és közvetlenebb formában megnyilvánuló interakciójára és együttműködésére épülne, majdnem buberi vetületekben.

Megmondom őszintén, a hideg kilel a spongyabobos és hasonló mintázatú kórházi ruháktól, és azt is vallom, hogy az ilyesmi semmilyen szinten nem egy professzionáis, hozzáértő és tudással rendelkező nővér képét kelti a páciensben (bennem legalábbis tutira nem), de, és hogy ne beszéljek mindenki más, csak a saját magam nevében: én például szeretem a víz színeket, a türkizt, és ezeknek variációit, és ebben érzem magam jól, tettre és munkára készen, olyan szintű energiával, amitől bármikor indulhat a nap, és állok bármilyen kihívás elébe. Nyilván nem csak ettől, ugye. De én már csak ilyen holisztikus nörsz vagyok, még ebben az értelemben is, akinek az alaphangulatán sokat dob, ha nincs minden oldalról mikromenedzselve, és nem kell egy kórházi stylistot is támogatnia a fizetéséből. És amikor elszaladok vécére végre, és kézmosás közben (szigorúan a hepi börzdéjt kétszer elénekelve) végignézek magamon a tükörben, akkor nem valami sötét-sápadt alakot látok, hanem önmagamat, az szintén jó hatással van az energiaszintemre.