Dr H. rocks!
Az a helyzet, hogy a császár baromi rondán tud kinézni. Hogy a méh maga hogy van összevarrva, az ugye nem is látszik, de elárulom: iszonytatóan! Mintha egy vicsorgó fogú és fejű szörnyeteg lenne. Dehát ez kit érdekel, hiszen úgysem látszik, az a fontos, hogy jól zárjon, aztán jó'van. Az viszont már sokkal kevésbé mindegy, hogy ami látszik, az milyen. Vagyis a has: mindennek az öle, minden teremtés forrása, a nőiség központja, az mégsem lehet ronda. Legalábbis mesterségesen (mert természetesen meg semmi sem ronda :-))
Manapság már nagyon ritkán alkalmazzák (legalábbis errefelé) az ún klasszikus császárt, ami a hasfal és a méh vertikális felnyitását jelenti és alkalmasint egészen a köldök köré kanyarodik a vágás felső része (Bonyolultabb eseteknél vagy amikor a méh is jön, még sokszor így csinálják). Ehelyett inkább az alsó haránt metszés dívik, mert az akárhogyan is van megcsinálva, nem látszik. Na jó, nem csak ezért, hanem mert ennek kevesebb a szövődménye, és gyorsabb a felépülés. De az esztétika mégsem ehanyagolható szempont. Még akkor sem, ha ez a vágás a bugyivonal alatt van, hiszen még a bugyidivat is változik, így ez a vonal hol magasabb, hol alacsonyabb, nem mindegy, hogy hol van az a sebhely. Sőt, nyilván nem mondok újdonságot, vannak olyan helyzetek, amikor még a bugyivonal alatt is minden látszik.
A sebrögzítés technikája is többféle lehet, nálunk a lusta rezidensek egyszerűen rászoktak a kapcsok használatára, vagyis a sebet egy erre való tűzőgéppel jó sokszor összetűzik. Így is meggyógyul, és az idő ugye a barátunk, attól majd szebb is lesz. De amikor reggelente jól átnézek egy-egy ilyen alkotást, csak a fejemet csóválom, és akkor sem néz ki az egész sokkal jobban, amikor 4-5 nap múlva kiszedem a kapcsokat.
Egyik reggel azonban nagy meglepetés várt. Amikor rutinosan belekezdtem a vizsgálatokba, takaró le, hálóing fel, csodálkozva kaptam fel a fejemet: Hol a sebhely? Jobban meg kellett hogy nézzem, villanyt fel, csipát kidörzsölni, és igen, ott volt, egy gyönyörű szép 11-12 centis halvány heg, kapcsoknak, véraláfutásnak, bőr erre-arra kitüremkedésének pedig nyoma sem volt. Éppen akkor tódultak be az orvosok is a vizitre, és magamról kissé megfeledkezve megkérdeztem tőlük: Ezt ki csinálta?
Dr H. - hangzott a válasz. Muszáj volt mosolyognom, mert Dr H. azon kevés rezidensek egyike akit szeretek és azt gondolom, hogy nagyon jó orvos lesz majd belőle, mert lelkiismeretes és törődik a betegeivel, meg azért is mosolyogtam, mert büszke voltam rá. Még csak másodéves, és tavaly mindig lenézték a kollégái, általában ok nélkül. És még azért is mosolyogtam, mert nemrég beleolvashattam az indiai útjáról készült írásába, amiben az ottani medikus élményeit írta le, és onnan is, ahogy ebből a gondosan és igényesen összevart (és nem tűzött) sebből is az látszott: ez az orvos szereti a betegeit és a munkáját. Később mikor találkoztam vele, nem mulasztottam el, hogy megdícsérjem, és megkérdezzem, hogy ellenben a többiekkel, ő miért szánja rá erre az idejét (a varrás ugyanis, főleg az ilyen remekmű, eltart egy darabig). Ezek a lányok még fiatalok, maradjanak is szépek - felelte, mintha egy legalábbis egy öregedő doktorúr lenne, pedig ő maga is egy fiatal lány. A kiskonyhában voltunk, ebéd utáni desszertidőben: én éppen két hatalmas adag fagyit készítettem, az egyiket neki.
