Amikor reggel nem kelt fel a nap - csak kötélidegzetűeknek...

Egy kicsit utálok olyan korán reggel kimászni az ágyból, amikor még sötét van, mindenki alszik, és a madarak sem kezdték még el a korahajnali műsort, de nincs mit tenni, menni kell.
Mindig sötét van, mikor felkelek (legalábbis azokon a napokon mikor dolgozni megyek, bármikor máskor kizárólag világosban kelek), meg hideg is, akár nyár, akár tél, és igyekszem belesűríteni az öltözés-fogmosás-kávékészítés rutinját öt-tíz percbe, aztán irány a kinti hideg, autó, és az út. Útközben azért már felébredek általában, feljön a nap, megiszom a kávémat (igen így amerikaiasan, rozsdamentes acél kávétermoszból a kocsiban) és kezdődik a reggel.
De aznap valahogy nem kezdődött. Egyszerűen csak sötét maradt. Csodálkoztam is, mert tudtam már, hogy melyik kanyarnál éppen hol áll a nap, de aznap reggel nem volt még sehol, pedig nem indultam a szokottnál korábban (Isten ments!).
Sötét volt még akkor is, mire a városba értem, begurultam a sötét parkoloba, és mikor mentem át a folyosón a kórházba, akkor sem volt a nap sehol. Jól kezdődik, gondoltam.
Aztán így is folytatódott.
Patrick, aki már kétéves volt, és már mindenki ismerte, hiszen jó egy éve a kórházban lakott, mert nem működött a veséje, és dialízisre „járt“ állandóan, de sosem találtak neki megfelelő donort, végre megkaphatta volna a vesét, ami aznap, hosszó várakozás után megérkezett. De Patrick influenzás lett, és úgy nem műtik, a várva várt szerv pedig nem várhatott míg meggyógyul, továbbküldték máshoz.
A reggeli rutinon éppencsak túlesve a tűzriadó ébresztett újra mindenkit. Mi persze vállat vonva tettük a dolgunkat tovább, fapofával azért mégiscsak betartva a szabályokat (összes ajtót becsukni, satöbbi), hiszen hetente tartanak gyakorlatot, hogyha egyszer tényleg tűz lesz, akkor mindenki profin tegye a dolgát. A ma reggeli azonban hasonló lett a farkast kiáltók meséjéhez, és később derült csak ki, hogy valami nagyokos tüdőbajos tata kívánta meg a vendége által becsempészett cigarettát a vécében, az oxigénpalackja meg felrobbant hozzá. Meg ő is egy kicsit.
Szerencsére ez messze volt a mi osztályunktól, de az aznapi naphiány minket sem került el. Először felfedeztük, hogy van olyan is, hogy amniorost. Egyikünk sem hallott még ilyesmiről soha. (Aki terhes, innentől ne olvasson tovább!!) Az egyik kollégánknak kisánya született, akinek csuklótól lefelé hiányzott a keze. Csak akkor vették észre, amikor megszületett. A magyarázat pedig az volt, hogy a magzatburokban, a magzatvízben többek között különféle rostok, illetve szalagok találhatók, és ugyan nagyon ritkán, de rátekeredhet úgy a gyerek kezére (és ezzel a logikával akármijére), hogy elszorítja a keringést, amitől elhal, majd leválik a kéz. Durva, de létezik.
Mire kicsodálkoztuk magunkat, újra a riasztó kapcsolt, ezúttal az egyik szobából. Ezt nem is szívesen részletezem… Rohanás, de a meglepően összehangolt, mindenki tudja mi a dolga célirányos feladatmegközelítés sem képes megmenteni egy amúgy életképtelen babát. És a másodikat sem.
Az este már a szemközti bárban talált, munka után, egy pohár bor mellett könyökölve, de nem olyan gréyzenetomisen, McDreamyre várva, és közben csak körbepislantva a közönségen, hanem inkább azon gondolkodva, hogy hogyan is lehet az ilyen napok után másnap felébredni, és újrakezdeni. És sok ilyen nap után mégsem megkeményedni, rutinosan tenni a dolgomat, hanem újra és újra megsiratni az összeset, persze anélkül, hogy aztán hamarosan a pszichiátrián kössek ki. Hogy lehet erősnek lenni és empatikusnak maradni akkor is, amikor nem kel fel a nap?