Miért éppen OB?

Blog: Blogtherapy - Szerző: ciryll

Avagy hogy is kerültem a szülészet és nőgyógyászat területére? Mert ugye obstetrics mint szülészet, gynecology mint nőgyógyászat, hogy idecsempésszek egy kis angol nyelvleckét is. Az OBGYN ennek a rövidítése, de hogy még kevesebbet beszéljünk, ez aztán csak OB-re egyszerűsödik.

Az egyetemen többféle gyakorlatom is volt, például gyerekkórházban is, amit már (saját) négyéves gyerekek mellett csináltam, és ez így nem volt könnyű. Egy kupacon látni a sok beteg gyereket, és ápolni őket, akik között aztán volt minden, válogatás nélkül: szívműtétből lábadozó downos kislány, asztmarohamokkal küzdő gyerekek, az apja által elnáspángolt, így törött bordákkal bekerült háromhónapos baba, súlyos égési sérülésekkel kezelt kisfiú, de még az egyszerűbb esetek is ijedt gyerekek, műtét előtt vagy után, a gyomortükrözött kis másfél éves, aki az anyukája után sírt az ölemben, és még sorolhatnám; mindeközben pedig folyton arra nem akarva gondolni, hogy szinte bármelyik probléma a sajátjaimmal is akármikor előfordulhat (kivéve a törött bordák, hogy rohadna meg), szóval a gyerekkórházi nővérkeség területén lehetséges karrierem nagyon gyorsan véget ért, kb az első nap második bőgése után…

Néha nézegettem a gyerekkórház felé, mert azért mégiscsak, amilyen nehéz, olyan szép munka is ez sokszor, ami néha megterhel, és elkeserít, de ugyanúgy rengeteget ad és minden napra tartogat valami örömet is. Na, ez jó nagy közhely volt, és végülis akármelyik másik osztályról is elmondhatnám, de sebaj.

Gondoltam még a pszichiátriára is, hiszen ott már tanulóként dolgoztam egy jó darabig, de mikor odamentem, hogy akkor most igaziból, akkor azt mondta a főnökasszony, hogy ezt nagyon komolyan kell venni, és neki látnia kell, hogy nem csak úgy odamennék, aztán meg el, hanem komolyan beleteszem magam és tényleg elkötelezett vagyok, mert ez évekig tart, és a többi, de mikor legközelebb visszamentem, hogy oké, megpróbálom így is, ő már nem volt ott. Fél év alatt jött el. Akkor úgy gondoltam, erről ennyit.

Persze ahol most vagyok, kárpótol mindenért, amit valaha is szerettem volna csinálni. Terhespatológia a maga teljes valóságával: toxémia, koraszülés, cukorbaj, vérnyomásproblémák, drogfüggők, ikrek, tinédzserek, és utóbbiból elég sok van, 14-16 éves kislányok, akiknek amúgy fogalmuk sincs semmiről, így aztán a gyerekkórház élménye mégis megadatik számomra minden nap. Legutóbb, mikor infúziót kellett bekötnöm az egyikbe, akkor döbbentem rá igazából, hogy attól még, hogy várandós anyák, egyáltalán nem felnőttek. Szegény kislány hangosan sírt, annyira félt a tűtől, én pedig meg is álltam egy pillanatra a döbbenettől: ez nem egy leendő anyuka, hanem egy gyerek, akinek hamarosan másik gyereke lesz. Kevesebb mint feleannyi idős, mint én. Az infúziót nem spórolhattam ki a napból, de aztán elmentem és vettem neki egy jégkrémet. Akkor először mosolygott. Mégiscsak gyerekkórházban dolgozom...
A nőgyógyászati munka melletti lehorgonyzásom története azonban korántsem ilyen szentimentális. És ahogy olvasom a különböző sztorikat a nővérkés oldalakon, vagy hallgatom a kollégák beszámolóit, nemhogy nem bánom, hanem csak erősödik bennem a választásom. Pláne, mikor eszembe jut a saját első motivációm.... Az első napom egy általános osztályon katasztrofális volt, és akkor elkezdtem titokban utálni az egész medikusbulit. Legalábbis a mindenre kapható nővérkeséget. Az iskolában néha az volt az érzésem, hogy ugyanaz a fajta passzív aggresszív nevelés folyik ezen a területen is, mint anno a lelkésznevelésben a teológián. Gondolkodás helyett inkább alázatot tanuljunk, nehogy valami ne tetsszen, mert akkor bűntudatot kell majd érezni, és egy nővér nem mondhat semmire sem nemet, hiszen az a dolga, hogy "szolgáljon" ugye. Én ebből a tantárgyból már tizenakárhány éve sem mentem át egyszerűen, nemhogy most, és nem csak a bennem lakó rebellis miatt, hanem egyszerűen azt gondolom, hogy az ember hadd szeresse már a munkáját, és hadd csinálja azt, amit élvez is, mert akkor hátha még mindenki jól jár.

De félre a naivitással, hiszen még az iskolában voltunk, gyakorlaton, ahol azt kell csinálni, amit mondanak, ráádásul az öregedésről tanultunk éppen, ami egy cseppet nem javított a dolgon, ugyanis az összes ilyen geriátria oktató feltételezte, hogy utáljuk az öregeket, mert büdösek, pedig nem is utáltuk őket, igaz, télleg kicsit büdösek voltak, de ezt simán kibírtuk. Amit nehezen viseltem annak semmi köze az öregséghez. Szóval bementem a nénihez, akiről azonnal kiderült, hogy bácsi volt (utálom a félreérthető uniszex neveket), bemutatkoztunk, miegymás, és akkor kérdeztem a nővért, aki mellé beosztottak, hogy akkor most mit is csináljak, hiszen a lényegi melót még nem szabad. Hát fürdessem meg. Ilyesmit filmekben láttam, hogy az ilyen mondatokra az első reakció a röhögés, meg hogy ez jó vóóót, de most tényleg, mire a másik röhögés nélkül némán, de komolyan néz vissza. Öööö, izééé, nebazzz, dehát...., jó persze, hát a diákokat végülis szivatni kell, legyen. A bácsi amúgy béna volt, és térdtől lefelé mindkét lába amputálva, de így élt már évtizedek óta önállóan. A "munka" közben próbáltam a saját figyelmemet elterelni, és megkérdeztem, hogy mégis, mikor bénult le, és mitől, (autóbaleset 58 éve), miért amputáltak (cukorbetegség), van-e családja (nincs, mert így hogy is lenne), mert én szeretek ismerkedni, és beszélgetni, de alighanem, a bácsi nem szeretett, mert habár válaszolt mindenre, mindig próbálta elterelni a szót ilyesmivel, hogy mit látok most, és persze nem mondhattam, hogy az inkontinenciáját; és hogy mire gondolok, amikor a kukiját mosom, és azt sem mondhattam, hogy ki tudja miért, de az jutott hirtelen eszembe, amikor reggel lagymatagul kezet fogott velem az izzadós, kopasz, kövér és alacsony portás a lobbiban, aki idióta vigyorral igazított útba, mikor meggondolatlanul megkérdeztem tőle, merre van az étkező, de aztán valamiért mégis elment az étvágyam a reggelitől, miközben fintorogva a tenyeremet törölgettem a nadrágszáramba. (Félreértés ne essék, igazából riszpekt a bácsinak, hogy mindennek ellenére az agyában mégis férfi maradt, de akkor is, az egész élmény gyomorforgató volt.) Szóval ekkor azt gondoltam, hogy banyek, ha ezt a traumát megúszom komolyabb lelki sérülések nélkül, továbbra is a pályán maradva, akkor csakis nőkkel fogok dolgozni, mert soha többet ilyesmivel nem akarok hivatalból foglalkozni, hiszen az anyjába mégsem küldhetek el senkit munkaidő alatt. Olyan részlegen viszont, ahol csak nők vannak, pedig még a legrosszabb esetben is csak a rokon leszbi nagynéni barátnőivel futhatnék össze újra, akik nagymotorral, bőrdzsekiben és bakancsban érkeztek a húsvéti családi reggelire, viszkivel nyitottak, és hellóédesdecukivagynak szólítottak egész nap. Az legalaább szórakoztatott. Na, hát ez a megtérésem története, márha valakit érdekelne, miért is éppen nőgyógyászatnál kötöttem ki. Előre szóltam, hogy nem szentimentális.