Addig is...

Eltartott néhány hónapig ez az álláskeresős móka. Pedig én nyitott voltam sokmindenre, ami alatt azt értem itt, hogy ugyan megvan a szakterületem, amihez értek, és amit jobban szeretek mint a többit, de szinte bármi mást bevállaltam volna. A távolság sem számított nagyon, azt gondoltam, a budapesti agglomerációból bárhova be lehet érni egy óra alatt, és ezt kint már úgyis megszoktam. Igaz, nem kilincseltem végig minden egyes kórház minden egyes osztályát, de minden ismerőst és ismeretlent megkérdeztem, hátha tud valamit. Arra többször is céloztam már itt, hogy volt magánkórház, illetve inkább klinika, mert kórháznak nem nevezném, aki hívott, nagyon is, de az ő feltételeik nem tetszettek. Tessék, még válogatós is vagyok. Napi kb négy, esetleg hat órát kellett volna dolgoznom, viszont ezt minden este. Ki van zárva, hogy a gyerekeimmel csak hétvégén találkozzak. Másrészt négy óra melóért már nem szívesen utaznék egy órát, oda-vissza kettőt. Harmadrészt, nem kórház ugye, pedig nekem az az otthon, ha dolgozom. Már csak azért is, mert úgy gondolom, ott van nagyobb szükség egy nővérre. Ápolóra, na. Egyébként simán bevállaltam volna bármilyen beosztást, de ez a csak minden este, ez tényleg ki van zárva.

Közben pedig különböző ötleteket agyaltam ki arra, hogy hogyan csinálhatnék mégis valamit, legalább azért, hogy addig is amíg valamelyik kórháznak kellenék, beférkőzzek és körülnézzek. Az egyik nagyszerű ötletem az volt, hogy a mystery shopping mintájára beöltözök egyszerű látogatónak, és amíg kedvesen meglátogatok egy-két általam, vagy barátaim által ismert beteget, addig körülnézek a kórházban is. Így elsőkézből látom, mi zajlik ott, hiszen a privát szféra úgyis nulla. Látni fogom hogy bánnak a kollégák a pácienseikkel és egymással, és hogy ezt is milyen körülmények között.
Ebben az ismerőseim is segítettek, tippekkel és beteg rokonokkal. Elsőre aztán egy budai kórházban látogattam meg egy idős nénit, aki maga is nővér volt korábban. Össze is írtam gyorsan néhány kategóriát, hogy mik azok, amiket feltétlenül "pontozni" kell, például amikor beléptem, azonnal ott volt A Portás. Ezer esetből 999-szer itt kezdődnek a problémák. Viszont most kellemesen meglepődtem, a portás egy kedves és segítőkész bácsi volt, aki köszönt, útbaigazított és mosolygott. Ilyet se láttam még.

A kórház szép, régi épület, a lobbi felújítva, a többi része még várat magára, de a lépcsőházban így is fotóztam egyet, mert szép volt. A kórteremben hét ágy, azok a régi, tipikus fehér kórházi vaságyak, festék leperegve, a rugós matracalátét pedig kipótolva deszkákkal, amik gézzel voltak az ágyra kötözve. Viszont minden tiszta volt. Az ágyneműk, a padló, a falak, a mosdó, az ablakok. Egyszerű, szegényes szoba, de teljesen tisztán. A szoba közepén asztal, székekkel, terítővel, virággal, ásványvízzel. Tulajdonképpen ennyi elég is lehetne. Tisztaság és kedvesség. Utóbbit ugyan nem tudtam megtapasztalni, mert egy fia személyzet nem sok, annyit sem láttam, csak elgondoltam, hogy ez számomra is korrekt és elfogadható lenne: ugyan egyszerű és szegényes, de tiszta. S ha ehhez emberség, kedvesség és empátia (vagy ez már sok?) csatlakozna, kész is van egy jó recept a gyógyuláshoz.
A falon hét széf volt, kulccsal. A másik oldalon hét zárható szekrény. Pont úgy néztek ki, mint az öltözőnkben a vasszekrények, de legalább voltak. Az éjjeliszekrények kissé szedett-vedettek, a falon azonban semmi kosznyom. Akár a hét törpe szobája is lehetett volna, ahol Hófehérke az imént rakott rendet:-))
Mivel se nővért, se orvost nem láttam a két és fél óra alatt, arról nem tudok beszámolni, hogy ők milyenek. Igaz, vasárnap volt, és nem egy intenzív osztályon voltam, tehát ezzel tulajdonképpen nincs is probléma. A néni, akivel beszélgettem szintén elégedett volt mindennel, a doktornőt, aki vele foglalkozott nagyon megdícsérte, hogy kedves, hozzáértő és betegcentrikus és bár minden orvos ilyen lenne. Ezt jó hallani. A nővérekkel is elégedett volt, tudásukkal, hozzáállásukkal és a szakértelmükkel is. Pedig úgye ő maga is az volt korábban, sőt, nemcsak nővér, hanem oktató is.
Korábban is megfogalmazódott már bennem, de ismét erre gondoltam, nem igaz az, hogy állami kórházak egyenlő pokol, magánkórházak egyenlő mennyország.