És a saját bőrömön is

Blog: Blogtherapy - Szerző: ciryll

Ez ugyan saját sztori, de az itteni élménybeszámolók közé simán belefér. Mielőtt hazajöttem, még elmentem egy utolsó laborba, ahol a TSH-m 2.7 volt, amit gyorsan elfaxoltam az endó dokinak egy highfive-os megyjegyzéssel az érték mellett, és azóta is frankón elvagyok a 75 mikrogrammos Synthroiddal. A barátnőm féltó buzgósága szinte azonnalra beszervezett nekem egy kontroll viszgálatot egy magánrendelőbe, de aztán az elmaradt, s mivel tünet és panaszmentes voltam, el is feledkeztem az egészről.

Januárban viszont már gondoltam, hogy nem ártana egy újabb labor. Az új helyen, ahol most itt lakom, megkerestem a körzeti orvost, aki nagyon rendes volt, odafigyelt arra amit mondok, normális hangvételben meg lehetett vele beszélni mindent. Ő aztán elküldött laborba is, és ultrahangra is. A laborba már másnap mehettem, az ultrahangra két hónappal később volt csak időpont. Ebben az esetben ez nem zavart, mert tudtam, hogy nagy újság úgysem lesz, hiszen csak kontroll, viszont ha ez rögtön az első diagnózis után történik így, biztosan sikítófrászt kapok, és inkább kifizettem volna valami privát UH árát. Nem is értem, hogy ez hogy lehet normális, hogy egy ilyen vizsgálatra, ami sokszor akár élet-halál kérdés is lehet, egyszerűen nem lehet reális időn belül bekerülni.

A vérvétel is megért egy misét, kezdődött például a jó öreg "éhgyomor" témakörrel. Miért reggeliztem? Amikor tudtam, hogy vérvételre jövök? Hát először is mert éhes voltam, másodszor pedig mi köze is van a pajzsmirigy értékeknek a kajáláshoz? A laboros csaj csak nem tágított, és kiakadt azon hogy visszadumáltam, pedig én csak egyetlen racionális érvre vártam, de az nem volt. Dehát itt cukrot is kell nézni. Na igen, a dokinéni kicsit túlbuzgó volt, írt egy glukóz tesztet is, de sebaj, mondtam, hogy nincs cukorproblémám, az csak úgy extrának lett odaírva, egyébként meg épp egy órája reggeliztem, annak is megvan a maga normális értéke, hogy evés után mikor mennyinek kell lenni, majd viszonyítunk. Ezt lehet, hogy kínaiul mondtam véletlenül, legalábbis a laboros tekintetéből úgy tűnt. Akkor visszaváltottam magyarra, és azt mondtam, hogy csak a pajzsmirigy érdekel igazából. Ekkor ő feladta, és inkább nekikészült a vérvételnek. Leszámítva, hogy itt (vidéki kis kórház az agglomerációban) semmiféle véres és egyéb tesdnedves akcióhoz nem ismerik a gumikesztyű használatát, elég jól csinálta. A kesztyű miatt inkább nem is szóltam, mert akkor meg jött volna a téma bonyolítása, hogy latex-allergiám van, és ki tudja, van-e nem latexes kesztyű, akkor inkább ne használjon semmit.

Az eredményért másnap visszamehettem, sőt ez egy opció volt, amiben én választhattam, hogy vagy megyek érte, vagy átküldik a dokinak. Annak idején bele se pillanthattam ilyesmibe, hiszen nem rám tartozott, csak rólam szólt, úgyhogy ezt a hatalmas lépést örömmel kihasználtam, és mentem érte.

Az ultrahangért pedig pontosan két hónap múlva. Gondosan bejelentkeztem a recepción, hiszen anélkül nem is létezem, aztán átmentem egy másik épület másik ajtajához, ahol egy 1x1 négyzetméternyi váróhelységben várakoztam. (szintén vidék, szintén fővárosi agglomeráció, máshol) Még szerencse, hogy nem két hónapja jöttem, gondoltam, mert most plusz húsz fok volt, és nyitva lehetett az ajtó, így nem fulladtam meg. Akkor bejött egy bácsi is, beszélgetni kezdünk, meg is kérdeztem, bejelentkezett-e a recepción, nehogy nekem várjon itt egy órát, aztán kezdhesse előlról az egész sorrakerülési procedúrát. Megköszönte és elment bejelentkezni.

Közben valaki kinyitotta a rendelő ajtaját, és kiszólt: "A koponyás!" Erről a fajta hozzáállásról, amikor a pácienst nem a nevén, hanem a betegségén szólítják, már sokszor beszéltünk, fejcsóváltunk és gyúnyolódtunk, most mégis váratlanul ért, hogy ez tényleg van, így és ilyen formában. A koponyás. Hihetetlen. Annyira, hogy hangosan elnevettem magam, miközben el is ismételtem: A koponyás. A koponyás odament a papírért, mi meg a közben visszaérkezett bácsival megbeszéltük, hogy melyikünket hogy fogják majd behívni. Ekkor kiderült, hogy a bácsinak nem is az ultrahangos négyzetméterben kellett volna állnia, hanem a röngtennél, úgyhogy a nevetésből hamar szitkozódás lett, majd elment megkeresni a röngtent.

Nálunk kint az ilyen helyeken van egy orientáló ember, aki odamegy a belépő, zavartan keresgélő, papírjait szorongató emberhez, megkérdi miért jött, és útbaigazítja. (Persze tudom, hogy ezt a magyar haggyonengembékén, mitakareztőlem virtus gyomra nem venné be olyan könnyen.)

Nah, bekerültem, és a barátságtalan UH technikus monoton utasításait (lefekszik, leteszi a kezét, stb) követve kérdezgettem, hogy na, mit lát, milyen a pajzsmirigyem. Meglepődött, hogy minek kérdezek, ennek megfelelően is válaszolt: milyen lenne, kicsi. Hm. És? Nincs rajta semmi? Már csak azért kérdeztem, hogy beszéltessem:-) Mi lenne? Nincs, morgott tovább. Feladtam. Pár perc alatt vége volt, a kommunikáció bajnoka megírta a papírt, kezembe nyomta. Kifelé végigolvastam, és az egyetlen dolog, amin ledöbbentem, hogy Dr X. Y.-nak írta alá. Először azt is gondoltam, talán a doki nevében írja, de nem, ő maga volt a doki. Akit az UH tech-nek gondoltam, és ezért elnéztem neki, hogy mogorva, modortalan, képtelen a pácienssel érdembeli beszélgetést folytatni, elmondani neki mit csinál és miért, mit lát, és arról mit gondol, és csak annyira telik tőle, mint a nyolcvanas évekbeli híres tüdőszűrési akciók kommunikációs szakembereitől: a belégzikbenntartjanemmozdul szószerkezetek robothangon való ismétlése.