A munkainterjú

Aztán az egyik mégiscsak felhívott. Hogy na menjek, majd megbeszélünk valamit. És felhívott egy kedves ismerősőm is, hogy ő beajánlott ugyanide, a főigazgatónak és az ápolási igazgatónak, és odaadta nekik az önéletrajzomat a saját ajánlásával, úgyhogy ne lepődjek meg, ha hívnak. Nem azon lepődtem meg, hanem azon, hogy ez csak így sikerült? Egy nyomorult ágyazási szakmunkás pozícióba is tényleg protekcióval kellett bejutnom?? A nővérek ne sértődjenek meg, azon ahogy fogalmazok, az nem az ő munkájukat minősíti, hanem valóban a pozíciómat írja le, ugyanis (és most kissé előreszaladok) nem ám nővérke státuszba vettek fel, hanem segédápolónak. De erről majd még sokat mesélek. Igaz, ez a bürokrácia miatt is van, mert amíg nem honosítom a diplomámat, addig ne is álmodjak másról. Nem honosítok egyelőre, először kipróbálom, mire jutnék vele, úgy döntöttem. Jó lesz ez így. Egy egyesült államok-beli elitegyetemen szerzett nővéri diplomával segédápolóskodok kicsit itt Kelet-Európában. Király. Kalandra fel.

Az első kaland rögtön az interjú volt. Bementem az ápolási osztályra, interjúra öltözve, kezemben a papírjaimmal. Eltartott egy darabig, míg rájöttek, mit akarok, ki vagyok, pontosabban, kinek a kije, ugye, és kitalálták, hogy akkor ki is ér rá beszélni velem. Amikor végre ez megtörtént, leültünk. Az ad hoc háerres a képembe tolta a százaségőt, és rikácsolva feltette a kérdéseket, amiket ugyanazzal a levegővel meg is válaszolt, hozzátéve olyasmiket, hogy ez Amerikában sincs másképpen, ha jól tudja. Nem tudtam megerősíteni se, megcáfolni se, mert a döbbenettől még nem tértem teljesen magamhoz, és inkább hagytam, hogy a néhány korábbi, nem magyarországi állásinterjúimról beszűrődjenek a már-már homályossá fakult, de most egyre tisztuló képek, ahol a HR-es vagy a főnővér mosolygott, innivalóval kínált, csak azt kérdezte, ami a tárgyhoz tartozik, érdeklődő arckifejezéssel végighallgatott, és még ő köszönte meg a drága időmet. Ezzel a kis vizuális terápiával és hepi plésszel normalizáltam a légzésemet  és ugyan elkerültem egy adag hiperventillációt, azonban lett egy kis honvágyam, és kaptam is egy kisebb kultúrális sokkot újfent, azonmód. Mert ennek a nőnek fogalma se volt, mit kezdjen velem, viszont azt se hagyta, hogy én mondjam el. Aztán elviharzott, hogy ezt meg kell, hogy beszélje a főnökével. Vajon mit, gondoltam, és összepakoltam az irataimat, meg a táskámat, hogy akkor közben én ezt köszönöm, de mégsem...

Aztán eszembe jutott valahogy mindaz, amit addig hallottam már az ismerőseimtől, mármint hogy mire készüljek, és amiket már megtapasztaltam az utakon és az üzletekben is, valamint a kaland, amire vágytam, így visszaereszkedtem a székbe, és megvártam, mire jutnak. Együtt jöttek vissza, hogy nem értik igazából mit akarok, meg azt sem, hogy ők mit tudnának kezdeni velem, de hogy akkor nekem mi is az elképzelésem? És akkor elhallgattak. Annyira, hogy volt időm kinyitni a számat, és elmondani nekik, hogy mi járatban vagyok. Hogy itt szeretnék dolgozni. Akármelyik osztályon, ahol szükségük van valami extra munkaerőre. Hogy ugyan leginkább a szülészet és nőgyógyászat a témám, de bármit megcsinálok. És hogy nem kerül semmibe nekik, mert önkéntesként gondoltam, és akkor kevesebb bajunk lesz egymással. Ami az önéletrajzomon van, az vagyok, becsszóra, és azt csináltam. Eddig még mindenhol elhitték. Itt van amúgy a nővérkés igazolványom is, igaz, nem magyarul, de rajta van, a nurse meg azt jelenti hogy nővér. Meg ápolót is jelent.

Akkor megint elmentek és megértekezték a dolgot. Aztán behívatott a főnökasszony, és azt mondta, hogy nézzem, hát ez így végülis lehetséges, de ne ő mondja meg, hanem menjek fel a szülészetre, keressem meg a főnővért, és mutogassam neki ezeket a papírokat, végülis ő szakember és érteni fogja mi van odaírva, és ha neki kellek, akkor üsse kő, maradhatok. Még oda is telefonált a főnővérnek, hogy ne menjek hiába, ezt pirospontoztam is, és akkor mehettem. Szerencsére a főnővér teljesen más volt. Beültetett a legszebb üres szülőszobába, megmutogatott minden érdekességet rajta, elolvasta az önéletrajzomat és ilyeneket mondott, hogy hát úristen, itt unatkozni fogsz, aztán értelmes dolgokat kérdezett arról, hogy milyen volt ott kint a munka, és érdeklődve hallgatta a válaszaimat, majd mesélt arról, hogy itt milyen. Az előző párossal ellentétben rendkívül gyorsan felmérte a helyzetet, hogy hohó, idejön valaki csak úgy melózni, mert ehhez ért és ezt akarja, hát az nekünk miért ne lenne már királyság? Szóval ő hamar rábólintott a helyzetre, aztán beszélgettünk még egy kicsit és körbevezetett az osztályon. Elmondta, hogy nagyjából negyven ágyas a részleg, erre van két nővér. Haha, nekem átlag négy betegem volt egy nap, mondtam. És akkor mit csináltál egész nap? - kérdezte őszinte csodálkozással, de aztán felsoroltam mindazt, amit itt tuti nem csinálhatok majd. Unatkozni fogsz, sóhajtott. De engem ez akkor sem érdekelt most, ha sejtettem is, hogy igaza lesz, mert végre ott voltam, ahova tartozom.

Csatát nyerve téptem fel az ápolási igazgató ajtaját, aki onnantól a kezébe is vette az ügyemet és már tudta, mert közben a főnővér is visszatelefonált neki, hogy áll az alku. Heti három napot vállaltam be, nekik inkább a délelőttre kellettem, így aztán hamarosan minden hétfő-kedd-szerdát reggel héttől délután háromig végre munkával tölthetek. A hamarosan persze itt csak egy írói fordulat, mert minden vizsgálatnak és papírhalmaz beszerzésének még előbb eleget kellett tennem, de már látni véltem a fényt az alagút végén. Végülis féléve próbálkozom, és most végre önkéntes  ágyazási segédmunkás lehetek!