Miért önként?

Nehogy azt higgye valaki, hogyha önkéntesként dolgozna a kórházban, akkor annyiból áll a jelentkezés, hogy jajdejó, fáradjon be aztán jöjjön amikor csak akar. (Én azt hittem.) Komoly szűrője van ennek is, temérdek papírmunkával, laborvizsgálatokkal és munkaalkalmasságival és munkaügyi előadással. És jó, is hogy ez így van, csak azért mert nem kap fizetést, még feleljen is meg az illető minden területen, simán egyetértek ezzel. Csak kicsit túl van bonyolítva.

Próbáltam volna önkéntes csoportot is szervezni, akik betegeket látogatnának (iksz szervezet keretén belül), de ezt sem lehet olyan egyszerűen. Az alapvető probléma az, hogy -gondolom nem is ok nélkül- félnek a visszaélésektől, attól, hogy valaki nem is annyira a betegek, mint inkább a kórházban elérhető gyógyszerek közelében szeretne inkább lenni. Nem is nagyon hiszik el egy egyébként egészséges fiatalnak, hogy jót tenni menne a kórházba. Azt hiszem, az önkéntes munka kultúrájának még várnia kell párszáz évet, mire kivirágozhat. Viszont azok a virágok is csak egy aprócska rügyből fakadnak először, valahol el kell kezdeni. Kedvencem az a Teréz anyának tulajdonított mondás, amit egy nagy humanitárius konferencián mondott vala egyszer Indiában a jelenlevő politikusoknak, papoknak és emberi jogi aktivistáknak, mikor beszéltetni akarták, miszerint hogy ők csak nyugodtan tanácskozzanak, beszéljenek, váltsák meg a világot ott a konferenciateremben, de ha nem bánják, addig ő menne vissza az utcára a gyerekekhez. Nah, így vagyok ezzel én is, már bocsánat az összehasonlításért. És tudom, hogy vannak még sokan mások is (ezt nemcsak úgy mondom, hogy kicsit enyhítsem az érdemeimet, tényleg tudom, pl az a gimis lány, Nina, aki elsősegély tanfolyamokat szervez csak úgy, mert jónak tartja. Kudos.)

Így aztán egyedül maradtam, a csoport híján, és önkénteskedek én. És hogy miért is jó nekem ez? Sokan kérdezték már és csodálkoztak rajta, ezért döntöttem úgy, hogy leírom.

Egyrészt, a családi jövedelmünkből meg tudunk élni. Bérelünk egy kb száz négyzetméteres átlagos, illetve inkább felújításra szoruló házat, négyen lakunk benne. Vettünk egy tíz éves, de teljesen rendben lévő (és amúgy középkategóriás, családi) autót. Szóval nincs luxus, nem otthon unatkozó, jótékonykodó feleség vagyok, de megélünk rendesen, s amit ezért a munkáért kapnék, az több kárt okozna, mint használna. Nem akartam főállásban, heti negyven órát dolgozni, mert még jónéhány más érdekes dolgot is csinálok emellett, és ahhoz is kell az idő meg az energia. Félállás viszont nincsen. Nem dolgozhatnék rendesen heti húsz órában. Őrület egyébként. Nem bánom én sem az éjszakai műszakot, sem a hétvégét, de a heti negyven sok lenne a többi mellett. Önkéntesként viszont én mondom meg, mennyi időt szánok rá, és kb mikor tudok jönni. Ezt persze előre meg kell mondani és be is tartani, de legalább rajtam múlik.

Azért is önként, mert így nem függök senkitől és semmitől. Persze van kismillió szabály a kórházban amit be kell tartanom, de ez egyrészt nem is esik nehezemre, másrészt meg nem ebben áll a függés. Volt olyan időszak az életemben, amikor az önjelölt és a hivatalos főnökömtől is folyamatosan azt hallottam, hogy amíg tőlünk kapod a fizetésedet, addig azt csinálod, amit mondunk... A fizetésem negyvenezer forint volt. Nem is tartott sokáig. A munkahely sem:-)

Szóval így véletlenül sem mondhatja senki, hogy a pénzért csinálom. Amerikában, bevallom őszintén, volt extra műszak, amit konkrétan a pénzért vállaltam és semmi másért, igaz ott nem hányták a szememre, mert az normális szemlélet, hogy a munkát megfizetjük, az extra munkát meg még inkább. Olyan is előfordult, hogy a karácsony napi műszakra kerestek embert, és az órabérem két és félszeresét ajánlották fel, ha bemegyek. Tartottam a telefont a kezemben, nagy volt a kísértés,  de aztán ránéztem a két óvodás gyerekemre, és eszembe jutott, hogy tavaly is nélkülem töltötték a karácsonyt, így nemet mondtam.)

Egy idő után elmondtam a kollégáimnak is, hogy önkéntesként vagyok itt, onnantól nagyjából meg is szűnt a fúrás, és a kihasználás, viszont cserébe totál debilnek néztek.

Meg aztán ez jót tett a lelkemnek is. Csináltam valami értelmeset, azért mert szerettem volna. Jó kapcsolatom volt a páciensekkel, és örültem, ha miattam jobban alakult az ottlétük. Ez egy olyan különleges élmény, amit nehéz kifejezni, és azáltal, hogy én megteszek valakinek valamit, ami egyébként nem is az exkluzív, hanem az alap lenne, csak nincsenek igazán hozzászokva, azáltal sokkal jobban érzem magam. Megtapasztaltam, milyen hamar fel lehet adni az emberséget, csak azért mert alig látjuk, és alig kapjuk meg. Jó volt ez ellen küzdeni ilyen módon és mégis talpon maradni és tükörbe nézni.

A kinti munkám is nagyon hiányzott már a pár hónap "pihengetés" és a féléves kilincselés után, és egyszerűen jólesett, hogy végre újra az lehetek, aki vagyok: egy nővér a kórházban, akinek az a hivatása, hogy ápolja a betegeit. És aki része a gyógyulásuknak. Féltem attól is, hogy visszaesek szakmailag, ha nem csinálhatok semmit, így legalább a szintentartás biztosítva volt. Örültem volna a fejlődésnek is, és végülis volt az is, csak másképpen, mint eredetileg gondoltam.

Nem, nem önmegvalósítás ez (még), inkább egyszerűen csak igyekszem értelmesen kihasználni ezt az időt, amíg itt vagyunk. Sőt, bevallom, hiányzott már az írás is, és úgy gondoltam, hogy így majd tuti lesz téma!