A hálapénzről

Reméltem, hogy ebbe a témába nem kell majd beleszaladnom, de esélytelen voltam, mert a hálapénz fogalma és jelensége annyira átszőtte a magyar egészségügyet, hogy már reflexszerűen jelenik meg benne mindenhol. Sokáig sikerült is nemet mondanom rá, és elmondtam a pácienseknek, hogy nem ezért dolgozom, nem ezért mosdattam meg őket, nem ezért mosolygok, nem ezért készítem oda a papucsát, mielőtt leszállna az ágyról, nem ezért ágytálaztatok a többiek helyett is, nem ezért vagyok én az első a friss császárosnál, hogy segítsek neki felkelni, nem ezért nézek be naponta többször is hozzájuk, hogy hogy vannak. Hanem azért, mert ez a munkám, a hivatásom, az életem, amikor ott vagyok a kórházban. Azért mert így tartom jónak, normálisnak, alapvetőnek. Azért is, mert én magam is ezt szeretném látni a másik oldalról. Különben is, most szültek egy gyereket, gondolom kifizették már a dokit, a szülésznőt, a szobát, és ki tudja még kit, tartsák meg, költsék a babára. Meg azért is, mert nem akarom, hogy ez aztán megszokás legyen, beálljak a sorba, elvárjam, számítsak rá, nézzem, számoljam. Akkor jobb, ha el sem kezdem.

Nem mindenki tudta követni a gondolatmenetemet, de meglepődve eltették a pénzt. Ha vitatkoztak, mondtam, hogy én a magam részéről teljesen komolyan gondoltam, de ha ők mégis adni szeretnének, mert végülis én megértem a hála kifejeződésének ezt a formáját is, tényleg, akkor viszont az osztálynak van egy alapítványa, fizessék be ezt a pénzt oda. Odaadtam a számlaszámot is. Többen mondták, hogy tényleg, ez jó ötlet, ha másképp nem fogadom el, oda elküldik. Sosem ellenőriztem le.

Aztán volt néhány olyan páciens is, aki nem vette ezt ilyen könnyen, és egyszerűen meg akart komolyan sérdődni rám. Hú, gondoltam, ennek fele sem tréfa, mert hiába mutatnék nekik egy olyan oldalt, amit lehet hogy eddig nem sokat láttak, ha megutálnak most, és kiakadnak rám, akkor azt azonnal tönkre is tettem. Ráadásul rájöttem, hogy ez a páciensekben is annyira mélyen benne van, hogy ha ők akarnak adni, akkor az nekik fontos, azt tényleg akarják, hálával és jószívvel, és nem extra kiadásként könyvelik el. Ezen el kellett gondolkodnom, mert ott volt egyrészt az én szépen és ideálisan felépített szűzies világom a hálapénzekről, másrészt pedig ott volt egy hálás, adni és megköszönni akaró ember gesztusa is, talán még a maga mélyen gyökerező hagyományaival, hogy márpedig ezt így kell megköszönni, márpedig nincs más eszköz a kezemben a hálám kifejezésére, és láttam, hogy ezek nem üres szokások voltak, hanem igenis, érzelmekkel teli és melyről jövő gesztusok. Nemcsak egy sértődés lett volna belőle, ahogy beígérték, de az addigi munkámhoz esetleg méltatlan elutasítás is, ami meg egy űrt hozott volna létre a kezdeti jó nővér-beteg kapcsolatban.

Ekkor beadtam a derekamat, és elfogadtam. Innentől persze megint én éreztem magam rosszabbul, piszkosnak és korruptnak, de úgy látszik, a mérleg nyelve muszáj, hogy billegjen az ilyen szituációkban. Nem mondtam nekik, de soha nem tettem el a pénzt. Haza sem vittem. Az öltözőszekrényemben gyűjtögettem egy kimosott joghurtos dobozban. Aztán amikor úgy alakult, hogy elköltöztünk, és ezért el kellett jönnöm a kórházból, lementem a patikába és vettem az osztálynak belőle egy új vérnyomásmérőt, hiszen a régi már úgyis használhatatlan volt. Be is állítottam rögtön, ki is próbáltam a toxémiásokon, nehogy aztán másnap már rossz legyen, majd ráírtam az osztály nevét, visszatettem a dobozba és átadtam a főnővérnek. Hogy miből vettem, azt neki sem mondtam meg. Utána egy darabig azzal szórakoztattam magam, hogy kiszámoltam, vajon mennyi ideig kellene dolgoznom ahhoz, hogy kifesthessem volna a teakonyhát, hogy új mikrót vehessek bele, esetleg normális asztalt és székeket, hogy emberi körülmények között ehessenek a kismamák.