A kezdetek...

Meghalni nagyon nehéz! A gyászban leginkább arra vágyunk, hogy hasonló tapasztalatot átélt emberekkel , úgymond sorstársakkal beszéljünk a kialakult helyzetről, s nem azokkal , akiknek fogalmuk sincs - honnan is lenne- valójában mit is érzünk, mit is élünk át. Nem gondol senki sem a gyászolók lelki  segítségére, mert ez még mindig tabu téma. Akármennyire is fáj , a halál az életünk része. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Át kell élni, s ezt az átélést meg is kell osztani, a miértekre választ kell , hogy kapjunk , hogy aztán tovább léphessünk.
A mai világban mindenhol azt hirdetik, hogy minden állandó és kívülről mesterségesen megőrizhető. Ezt addig vallottam, míg rá nem jöttem, egy vasárnap délután, amikor már 2 napja nem beszéltem Péterrel és a kórházból hívott, hogy ez nem igaz. Ekkor éreztem először azt az  iszonyú fájdalmat, ami a tehetetlenségből fakadt. A lelkem mélyén tudtam, hiszen 2 napja nem tudtam elérni, s már hiányzott a hangja. Úgy éreztem a szívem meghasad.  Ez nem lehet igaz! Élete teljében van, sportol és egészséges. Egyre csak bizonygattam magamban, hogy ezt Péternek le kell győznie. Hamar jött a hír, vészes vérszegénységgel állunk szembe. 

A vérszegénység nagyon lassan, alattomosan alakul ki, úgy , hogy kezdetben nem okoz semmilyen tünetet. Ilyen a fáradékonyság és a gyengeség, a fejfájás, a szédülés és a sápadtság, nehezen gyógyuló láb sebek, fokozott szívdobogás-érzés. A torokszorítás, a torokban lévő gombóc érzete, ahogyan időnként a nyelési zavarok , a szájzúg berepedés és a terhelhetőség csökkenése is.

Belegondolva mi is produkáltunk néhányat, de ki gondolta volna, hogy ha időnként fehér, és ki van repedezve a szájzúg az vérszegénységre utal. 

Hurrá, akkor fellélegezhetek gondoltam  nincs nagy baj,hamar túl leszünk rajta, s gondolataim már a kimaradhatatlan decemberi újévi koncerten járt, amit minden évben Bécsben töltünk.  Sajnos nem így történt.