Alzheimer - a társ szemével
Blog: Betegségek történetei -
Szerző: WEBBeteg
A férjem 81 éves, és valószínűleg Alzheimer kórban szenved. Megrázó látni, hogy hová jut egy élet, ahogy visszafordíthatatlanul leépül az ember.
A kezdetek..
6-8 éve még semmi baja nem volt. Akkoriban hagyta abba a munkát, mert nyugdíjasként is sokáig aktívan dolgozott. Mindig szerette, amit csinált, nagyon sokoldalú és lelkes ember volt. Nem bírta a tétlenséget, és amibe belekezdett, azt kitartóan véghez is vitte.
Nyugdíjba vonulása után kezdődött az, hogy semmihez nem volt kedve. Mindenre azt mondta, hogy "nem érdekel, hagyjál már".
Igazán ekkor vált szembetűnővé, hogy valami nincs rendben. A korábbi lelkesedése, állandó sürgés-forgása megszűnt, még a ház körüli teendőket is kényszeredetten végezte, pedig azelőtt mindenbe beleszólt; amit ő megcsinált, az mindig nagyon precíz és szép volt. Meg olyan mogorva is lett, magába fordult.
Fokozatosan romlott az állapota, és idővel beláttuk, hogy valami komoly baj lehet vele. A család persze - szerencsénkre - egyből összefogott, és orvoshoz vittük.
Az orvosnál
Az ember megpróbál ugye mindenféle orvosokhoz eljutni, mindig más orvoshoz, akit ajánlanak. Valamelyik majdcsak segít!
Először a háziorvosnál voltunk, ez úgy három éve lehetett. Ő elküldte ideggyógyászhoz, ahol az MR vizsgálatot csinálták. Már ez kimutatta az agysorvadást, és azt mondták, ezzel már nincs mit tenni.
Én forszíroztam, hogy keressünk másik orvost, és ekkor szerezte nekünk a körzeti orvos azt az idegorvos főorvosnőt, akihez most is járunk. Neki ez a betegség a szakterülete. Ő egy aranyos, drága ember. Azt hiszem, mindent megtesz, amit lehet.
A háziorvosunk egyébként nem nagyon foglalkozott ezzel a betegséggel, adott rá valami érelmeszesedésre való orvosságot. Ő is mondta, hogy ez Alzheimer, de el is intézte ennyivel, hogy "ez van". De azt mégsem mondhatom, hogy nem törődött vele, csak épp elkönyvelte, mint gyógyíthatatlan betegséget.
Hétköznapok az Alzheimer-kórral
Az Alzheimer elég sokáig tart, sajnos - úgy értem, hosszan elhúzódó betegség. Jobb szót nem tudok rá mondani, mint hogy rettenetes. Hatvan éves házasok leszünk, és nem emlékszik arra, hogy én ki vagyok neki. Ez a legszörnyűbb, nem csak nekem, a családnak is. Néha a gyerekeket sem ismeri meg, talán az unokákat még gyakrabban.
Nem látja már át az összefüggéseket, a lakásban a helyiségeket nem ismeri meg, pedig itt élünk évtizedek óta. Rendszeresen eltéved, bolyong a lakásban, máskor meg csak áll, és engem kérdez, hogy mi merre van - és ez naponta nem egyszer fordul elő.
Ami a legrémesebb az egészben, hogy mindig menne. Összepakolja a holmiját és elindul, akár éjjel is. Mindig azt mondja, hogy ő most már hazamegy. Az unokám legutóbb a szekrény tetejére dugta a kulcsot, hogy véletlenül se találja meg, erre viszont olyan ingerült lett, hogy most először én magam is megijedtem tőle, szinte féltem, hogy mit fog csinálni.
Kétségbeejtő, hogy egy ilyen tanult, kiegyensúlyozott, "normális" ember is hova tud jutni egy betegség miatt. Nem lehet vele már egy értelmes napot eltölteni, mert képtelenség vele értelmesen elbeszélgetni. Néha úgy tűnik, hogy sikerül, aztán a következő mondata már teljesen zagyva.
Egy ideje már nem tudja ellátni magát - enni, fürdeni nem tud egyedül. Az utóbbi pár hónapban annyira leromlott szegénykém, hogy nem egy órára, de még egy percre sem lehet egyedül hagyni. Kimerítő a gondozása, mert éjjel-nappal egész embert kíván. Most már úgy látom, szinte napról napra súlyosabb az állapota.
Néha teljesen tiszta az elméje, máskor meg olyan, mint a tudathasadásos. Mindig alakokat lát maga körül, beszél hozzájuk, magyaráz nekik. Néha rákiabálnék, hogy "menj, nézd meg, nincs ott senki!"; de tudom, hogy beteg, és már inkább ráhagyom.
Ha valahová el akarok menni, például orvoshoz, akkor - ha a gyerekeim nem érnek rá, mivel ők dolgoznak - meg kell kérni valakit, hogy vigyázzon rá. Folyton rá vagyunk utalva valakire, és hát én sem leszek már fiatalabb.
Terápiás lehetőségek
Az első gyógyszer, amit a Doktornő felírt neki, az Ebixa volt. Szedte is több mint fél évig, de már abbahagytuk, mert egyáltalán semmit nem használt.
Utána írt fel neki Leponexet, de az sem segített. Most egy nyugtatófélét kap (Ketilept), mert azt akarta a Doktornő, hogy ezek a látomásai megszűnjenek. De hát nem szűnnek. Ráadásul, ha beadok neki egy egészet, teljesen élettelen lesz, nem tud beszélni, úgy kell levetkőztetni. Ezért nem is adok neki csak egy felet.
A legnagyobb probléma az, hogy bármit adunk neki, bármilyen gyógyszert, nem használ. Legalább a képzelődései múlnának el! A legjobb persze az lenne, ha az emlékezete visszajönne. De tudjuk, hogy ez a betegség milyen, már ebből ő felépülni nem fog.
Szerintem az Alzheimernek nincs igazán gyógyszere - azzal, hogy sorvad az agy, nemigen tudnak mit kezdeni. Az idegsejtek újra nem születnek. De ami gyógyszer van, kipróbáljuk.
A gyógyszereket amúgy rendesen, szó nélkül beveszi. Az áruk sem okoz nekünk hál' istennek problémát, meg hát az ember ilyenkor már mindent megreszkíroz, mert ez a legkevesebb.