Májdaganatom története…

2008 januárjában kezdődött a kálváriám. Egy egyszerű influenzával indult, ami magas lázzal járt. Ez azt hiszem, szokványosnak mondható, nem gondoltam semmi igazán rosszra, bár volt egy furcsa tünetem. A hasamon megjelent egy nagyobbacska dudor? Mivel magas lázam is volt, kihívtam a körzeti orvost és kértem, ne csak a torkomat vizsgálja, nézze meg a hasamat is. Ő, miután alaposan megnyomkodott, azt kérte, mindenképpen menjek el egy alaposabb hasi kivizsgálásra.

Még mindig nem ijedtem meg igazán, bár eszembe jutott, hogy az évenkénti munkahelyi szűrővizsgálatok eredménye már jó pár éve mutat valamiféle vírusos betegséget a májamon, és a háziorvos is azt mondta a vizsgálat után, hogy ott lesz a baj, de mivel kérdéseimre a szűrést végző orvos mindig azt mondta, hogy ne foglalkozzak vele, hát nem gondoltam, hogy most ebből lesz a nagyobb probléma? pedig ebből lett?

És ha azt nézem, még szerencsés is vagyok, hiszen ha a hasi dudort nem épp az influenzával egy időben veszem észre, csak emiatt biztosan nem megyek orvoshoz? És a háziorvosomnak is sokat köszönhetek! Minden orvos, akivel azóta találkoztam, azt mondta, legyek hálás neki, hogy ilyen alapos és lelkiismeretes, és hogy azonnal tudta, hogy nem szabad halogatni a további vizsgálatokat. Ő egy olyan orvos, aki nem kuruzsol, hanem kimondja, amire gondol és szakorvoshoz küld! Nem csinál presztízskérdést abból, hogy más véleményét is meghallgassa!

Elkezdődtek a kivizsgálások. De még a dolog ebben a fázisában is szerencsésnek mondhattam magam, mert egy az egészségügyben dolgozó közeli rokonnak köszönhetően egy héten belül minden vizsgálaton túl voltam. Először persze laborvizsgálatot csináltak, de abból semmi nem derült ki. A magas koleszterinszinten túl semmi kórosat nem jelzett. Aztán jöttek a mindenféle bélvizsgálatok, az UH, mellkasröntgen és a CT. Ezeken már látszott, hogy a májon van egy hatalmas tumor, de bíztattak! Azt mondták, minden jel arra mutat, hogy ez egy jóindulatú betegség lesz. Biopsziát nem csináltak, mert azt mondták, hogy a daganatot a méretéből, elhelyezkedéséből adódóan mindenképpen műteni kell. Később aztán, az operáció után megérkezett a szövettan eredménye, amin feketén-fehéren látszott, hogy ez bizony egy rosszindulatú folyamat.

Mikor megtudtuk, hogy műtétre lesz szükség, ismerősök javaslatára a Baross utcai transzplantációs Klinikára mentem. Azt mondták, ott a legjobb kezekben leszek. És valóban így volt. Rögtön egy nagyon emberséges orvoshoz kerültem, aki érthetően elmagyarázott mindent. Még le is rajzolta, hogy fog zajlani az operáció.

Hamar be is fektettek a kórházba és már másnap túl is voltam az operáción. Minden nagyon hamar történt. Tulajdonképpen a háziorvosi vizsgálattól az operációig alig egy hónap telt el összesen.

Az orvosok hozzáállása végig nagyon sokat segített. Nem mondom, hogy korábban csak jó tapasztalataim voltak az egészségügyben, de ezúttal tényleg mindenkiről csak jót mondhatok. Segítőkészségüknek és megfelelő kommunikációjuknak köszönhetően nem ébresztettek felesleges félelmet bennem. Egyébként a műtét során az epehólyagomat is eltávolították, mert úgy tűnt, az epevezetékben is van valami. Ezt csak a műtét után mondta el az orvos.

Az operáció után a sebész egy onkológushoz irányított, aki szintén nagyon segítőkész volt. Elmondta, hogy az eredmények áttétet egyelőre sehol nem jeleznek, de azért részletesen végigbeszéltük, hogy hol lehet számítani metasztázis kialakulására, és hogy mire kell számítani az egyes esetekben.

A metasztázis lehetséges tüneteit nem vettük végig részletesen, de ezt nem is bánom, mert ha tudnám, mire lehet számítani, biztos bebeszélném magamnak. 3 havonta, félévente, így is-úgyis járnom kell kontrolra, ha valami van, nyilván időben kiderül. Meg azért egy ilyen eset után óvatosabb az ember. Bármi gyanúsat tapasztalok, biztosan orvoshoz megyek.

További kezelést nem javasoltak. A műtét jól sikerült, áttét pedig - egyelőre legalábbis úgy tűnik - hogy nincs. Tehát marad a rendszeres kontroll.

Összességében azt kell mondjam, az egész dolog alatt nem hagytam el magam. De valószínűleg a családi problémám olyan, ami miatt úgy éreztem, nem szabad ezzel túlzottan foglalkoznom. Ugyanis a lányom 25 évesen megszülte az unokámat 2006 novemberében és decemberben sclerosis multiplexes lett. Most már visszament dolgozni két év után, de állandó félelemben van a család, nehogy valami történjen - sose tudni ennél a betegségnél, hogy mikor vált ki valami olyat, ami után nem tud többet lábra állni. Tehát nekem erősnek kell lennem, őt is támogatnom kell. Talán ezért nem éltem meg a saját bajomat olyan tragikusan, mint ahogyan ezt meg lehetett volna.

Nem mondom, hogy elsőre nem érintett meg a dolog. Amikor legelőször azt mondták, hogy daganatom van és meg kell műteni, akkor egy napig nagyon le voltam roskadva és haldokoltam magamban. Azt hiszem, ez az a pont, amikor az embernek el kell döntenie, hogy belehergeli magát, vagy átlép rajta. Biztos mindenkinek van ilyen és vagy erre billen, vagy arra. Én zokogtam és becsuktam az ajtót, hogy mindenki hagyjon békén és aztán eldöntöttem, hogy ha az van megírva, akkor úgyis megyek, tök mindegy.

De az a tudat, hogy a gyermekem beteg - tudom, nagyon furcsán hangzik - de most átsegített a mélyponton. Hiszen erőt adott az, hogy tudtam, segítenem kell neki. Ő nem aggódhat, nem idegeskedhet miattam.

Apró dolgokat megváltoztatott az életemben. Pl. a műtét miatt nem emelhetek. Erre tudatosan figyelnem kell, mert az embernek vannak ösztönös mozdulatai. A diagnózis óta betegállományban vagyok. Bankban dolgoztam, ahol a váltópénzt emelgetni nem lenne most egyszerű. Állandó másoktól segítséget kérni meg kellemetlen lenne számomra. A kollegáim szívesen segítenének, ez nem is kérdés nekem, de én nem szeretem, ha másokra szorulok.

E mellett az epehólyag eltávolítása miatt valamelyest diétáznom kell. Ez azt jelenti, hogy csokiból és káposztából csak keveset ehetek. : Meg persze van még néhány egyéb betartanivaló dolog, de nem vészes. Ha nem figyelek eléggé, teltségérzés és puffadás jelentkezik, ami kellemetlen, úgyhogy igyekszem azért ügyelni arra, hogy mit eszek.

Hogy utána olvastam-e a betegségemnek? Kezdetben igen. De hamar feladtam. Akkor ugye még úgy nézett ki, hogy az én betegségem jóindulatú, a Neten meg csak a rosszindulatú daganatokról írtak. Ráadásul csupa rosszat. Arról nem akartam hallani. Sokkal hasznosabb lenne, ha pozitívabban közelítenék meg az ilyen problémákat. Inkább a kezelési lehetőségekről kellene írni, nem arról, hogy nincs remény.

Azóta már utánanéztem pár dolognak, de az orvosok is őszinte választ adnak minden kérdésemre, úgyhogy igazából nincsenek bennem kételyek. A betegtársaktól is sokat tanul az ember. Mi öten voltunk egy szobában, sokat beszélgettünk. Mondták, hogy ha nincs áttéte a ráknak, akkor az ember alkalmas lehet transzplantációra is. És találkoztam is ott valakivel, aki 5 éve esett át egy átültetésen és nagyon jól van. Erőt ad, ha ilyet lát az ember.

Persze az ember legtöbbet a saját kárán tanul? A mai eszemmel és tapasztalatommal már nem hallgatnék erre a "nincs jelentősége" mondatra, amit a vírusfertőzéssel kapcsolatban évekig mondtak? Most már tudom, hogy bármi nyugtalanító van, annak utána kell járni alaposan.

Hát ennyi röviden az én történetem. Talán már kiderült, hogy alapvetően egy optimista ember vagyok. Szeretem rózsaszínben látni a világot. Felmértem a dolog jelentőségét, de nem akarok túlzottan sokat foglalkozni azzal, hogy mi lesz ezután. És nagyon vigyázok arra, hogy ne hagyjam el magam, mert ha valaki egyszer padlóra kerül, onnan nehéz felállni?

D. L.

További információk a betegségről:A májrákDiétás tanácsok májbetegeknekGyógyszerszedési szabályok májbetegség esetén