Még várhatnak az unokák

Végre volt egy szabad hétvégénk Péterrel. Egyikünknek sem volt halaszthatatlan dolga, így elhatároztuk: elutazunk. Két teljes nap távol a város zajától, a munkahelytől, csak kettesben. Már kedden alig fértem a bőrömbe. Romantikus uticélokon törtem a fejem. Aztán kiderült, fontosabb mérföldkő lesz ez az út, mint gondoltam. Péter ugyanis kitalálta, kössük össze az utazást egy szülői látogatással. Igyekeztem leplezni idegességemet, de valójában nagyon izgultam. Annyi ijesztő történetet hallottam már féltékeny anyósokról, goromba apósokról. A készülődés sem ment olyan könnyen. Sehogy sem tudtam eldönteni, miben illene először találkoznom a szülőkkel. Péter persze próbált megnyugtatni, bíztatott, hogy kedvesen fogadnak majd.

És valóban, ha hallgatok Péterre, megspórolhattam volna magamnak rengeteg idegeskedést és néhány álmatlan órát is. A hétvége ugyanis nagyon jól sikerült. Már az első közös ebédnél otthon éreztem magam a szülői házban. Úgy éreztem, minden gond nélkül sikerült megtalálni a közös hangot. Úgy tűnt, ők is ugyanígy éreztek, ugyanis már első este előhozakodtak az unokák kérdésével. Ez persze nem volt szokatlan, édesanyám már évek óta egy kis jövevényről álmodozik. Péter szülei is többször kifejezték, ők sem bánnák, ha a vártnál előbb érkezne az unoka. Én csak cinkos mosollyal néztem Péterre, hiszen mindketten tudtuk, ettől már nem kell tartanunk.