Önjelölt nagymama

Valóban igaz a mondás. Az embereknek mindig az kell, ami éppen nincs. Így van ez akkor is, ha mások életéről van szó. És tapasztalatom szerint nem sokan kímélnek meg kéretlen tanácsaiktól. Ha éppen nem jársz senkivel, azzal nyaggat a fél világ, hogy miért nincs barátod. Ha van barátod, azzal jönnek, mikor válik komolyabbá a dolog, mikor jegyez már el. Nem baj az sem, ha még csak most kezdődött a kapcsolat. Ha megvan az eljegyzés, akkor esküvő kell, ha megvan az esküvő, akkor meg gyerekek. Így szépen sorjában, mert ez a „szabály”.

Az senkinek sem jut eszébe, hogy talán te máshogy tervezed, még várnál egy kicsit a családalapítással. Persze könnyű valaki másnak megtervezni az életét. Ennek legékesebb példája édesanyám, aki azóta eljegyzésről, esküvőről és egy sereg gyerekről álmodozik (így egyszerre), mióta megismerte Pétert.  Egy ideig ez hízelgő is volt. Örültem, hogy édesanyám elfogadja, sőt szereti Pétert. De néha jó lenne, ha lassítana a tempón. Főleg mivel terveit legtöbbször Péter előtt hangoztatja, mintha próbálna bűntársat keresni az életemről szőtt terveihez. Néhány napja eljutottam arra a pontra, hogy elhatároztam, leülök vele, és beavatom, hogy ÉN hogyan látom a jövőt. Mondanom sem kell, elsápadt, amikor megtudta, még egy jó ideig nem tervezek kisbabát. A kötöttségekbe persze nem gondolt bele. Pedig hát neki sem volt könnyű, amikor én születtem. Úgy tűnt, ezek az emlékek megszépültek. Mikor tovább erősködött, hogy hátha csak úgy véletlenül „becsúszik” az a baba, tudtára adtam, hogy ez az a lehetőség, amit rögtön ki is zárhatunk. Elmeséltem neki, hogy már egy ideje volinát szedek, így eldönthetem, mikor szeretnék kisbabát.

Így édesanyámnak is el kellett fogadnia, akkor lesz nagymama, amikor én úgy döntök. Nem örült a dolognak, nem is titkolta. Hiába, volt kitől örökölnöm a makacsságot.