Én megmondtam!

Beindult a mókuskerék, megint rengeteg a munka. Elfogyott az ünnepek alatt szerzett plusz energia is. Úgy tűnik a szervezetem jobban megszenvedte mindezt, mint a lelkem. Az elmúlt héten folyamatosan nagyon csúnyán köhögtem. Persze rossz szokás szerint csak halogattam a házi orvossal való találkát. Csak vártam, hogy majd jobb lesz. Általában 2-3 nap alatt ki szoktam heverni a kisebb nyavalyákat, így nem aggódtam különösen most sem. Péter folyamatosan mondogatta, hogy el kellene mennem az orvoshoz. A negyedik napra egészen türelmetlen lett, és elráncigált a rendelőbe. Nem is hibáztatom, akkor már napok óta ő sem aludt rendesen a hangos köhögésemtől.

És persze, hogy neki lett igaza. Akkor már lázasan ott álltam az orvosom előtt, aki kérdően nézett rám, hogy mire vártam eddig, vajon mitől vártam a javulást. Egy adag antibiotikummal tértünk haza. Péter nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy majd’ megőrül, hogy kiejthesse a bűvös szavakat: „Én megmondtam!” Becsülöm, hogy nem tette. Mindenesetre egy kiadós kúra előtt állok, szigorú szobafogságra ítélve. Egy ideig most kétszer szól a telefonom emlékeztetője: először a fogamzásgátló, másodszor az antibiotikum miatt, több órás szünetet tartva a kettő között, nehogy probléma legyen.

Azért van ennek jó oldala is: Péter lelkesen ápol, és hősiesen lesi a kívánságaimat. Lehet, hogy máskor hamarabb kellene hallgatnom rá?