Két centire a föld felett...

Régen, amikor ilyen rossz volt az idő, nagyon borús volt a hangulatom. De gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Ez a hirtelen jött őszi hideg, felkészületlenül ért engem is. De most még sem érzem a hideg szelet… valami megmagyarázhatatlanul melegít. Persze beleborzongok, amikor az utcára lépek, de utána tovaszáll ez az érzés.

Még a munkatársnőm is alig hisz a szemének, állandóan csak mosolygok egész nap. Meg is kérdezte tőlem, hogy áruljam már el minek örülök ennyire, hátha ragadós a dolog, és ő is egész nap így fog mosolyogni. Bár tippelgetett, hogy mi történhetett velem, azt kérdezte, hogy Péter megkérte a kezemet? Á nem, de lehet, hogy közelebb van, mint gondolná ez a dolog is. Persze annyit elárultam neki, hogy a terveink megegyeznek, és mindketten nagyon boldogok vagyunk egymás oldalán. Kicsit olyan mintha extázisba estem volna. És kicsit még örülök is ennek a rossz időnek, mert otthon Péter, ezeken a hideg estéken, gyakran készít nekem valami tea különlegességet, és ott ülve, teázgatva mellette, igazán meghitt és romantikus. Néha még zavarba is jövök saját magamtól, nem is értem mi van velem, meg Péterrel sem. Olyan mintha most kezdett volna udvarolgatni nekem, mintha most kezdenénk igazán megismerni azt az embert, aki a másikban lakozik. Persze azért ismerjük már egymást elég jól, de ez most valahogy más. Meghittebb, melegebb. Hát lehet, most túl szentimentálisnak tartotok, de én ilyen vagyok. És Péter is ilyen, ezért ezen a téren nem okozunk egymásnak csalódást az biztos.

Biztos vagyok benne, hogy Péter is okoz még egy-két meglepetést nekem. Már látom hogy valami nagyon készülődik, és Gáborral együtt nagy beszélgetéseket folytatnak. Én pedig Verával osztom meg a gondolataimat, akinek már egészen megnőtt a pocakja azóta. Most már nincsenek rosszullétei sem, így önfeledten élvezi a terhessége minden egyes percét. Egyszóval nagyon boldog vagyok!

Péter azóta is a kínai menüről áradozik mindenkinek. Főleg a sült banán fogta meg, úgy hogy ma biztosan meglepem vele.