Nem SM kétségbe...

A fotelba kuporogva kinézek az ablakon.Látom a hó felhőket,a varjak röpködését,a fák tetején lévő zúzmarát,ami velencei csipkébe öltözteti őket.Számomra olyan,mintha kint és a lelkembe egyaránt dér lenne.Magányosnak,elszigeteltnek,és mélységesen szomorúnak érzem magam. A sors számomra kijelölt egy utat,és bármennyire is szeretnék letérni róla, nem tudok.

Nézem a téli tájat,egyik pillanatban azt érzem elvarázsolt világ és szépnek tartom,másik pillanatban csak a dermedtségét érzem,felkúszik a csontjaimba,a lelkembe, tetőtől talpig átjár.Az énem, a szakember énem azt mondja deprimált hangulat. Az érző női lelkem dermedt kétségbe esésnek titulálja.

SM-kétségbe esem.

Elfordulok az ablaktól,oldalt rálátásom van a fésölködő asztal tükrére.Visszanéz a tükörképem.Nézzük egymást,Ő és Én, Ő és Én egyek vagyunk.Vagy mégsem? A tükörben látszik egy filigrán rövid szőke hajú nő, zöldes barna szemekkel, karakteres orral, fekete szempillákkal,ovális arcformával. Sokkal fiatalabbnak látszik a valós koránál. Látszatra 41, a valóságban 50. Ezen az arcon nem tükröződik a gond, a bánat a félelem az SM miatt. A visszafogott tekintet védőfalat von körém, meggátolja hogy lássák az élete, az 50 év bánatát ,kudarcait és a félelmét. A felületesen ítélkező emberek azonban csak egy tükörképet látnak, azt láthatják amit megengedek hogy láthassanak. A látszat, az illúzió megvéd engem, távoltartja tőlem az SM-t.

Így éltem meg...