Nagyon nehéz :(

Még mindig számolom, hogy mennyi idősek lennénk.... Majd, amikor már nem az lesz reggel az első gondolatom, hogy ma ennyi hetesek és naposak lennénk, talán akkor majd mondhatom, hogy el tudtam engedni...

Nagyon keményen harcolok minden nap, hogy a felszínen tudjak maradni és nehogy elsüllyedjek. Sokszor egyszerűbbnek tűnik hagyni mindent és sodródni, de annak csak mély depresszió és egy sötét verem feneke lenne a vége. Ezt nem hagyhatom, hisz szeptemberben kik szeretnének egy depressziós pociba befészkelődni?

Van amikor jobb, van amikor rosszabb. Vannak jó napok és vannak rosszak. Vannak jó órák és vannak rosszak. Apróság is elég ahhoz, hogy a jó rossz legyen. Mai napig nem értem, hogy miért velünk történik mindez. Olyan szép, rendezett, szeretetteljes kis környeztet tudnánk biztosítani, olyan boldog család lehetnénk... Már azok vagyunk. Hisz van egy csodálatos férjem, akinél jobbat nem is álmodhattam volna, van egy tündéri kutyusunk, aki színt visz a mindennapjainkba... csak hát a baba vagy babák... nagyon hiányoznak. Mióta az eszemet tudom arról álmodozom, hogy egyszer én is anya leszek. Már pici kislányként is mindig azt játszottam, hogy gyerekem van. Volt egy babám, őt babusgattam, tologattam a babakocsiban, pelenáztam, etettem... És ez valamiért nem adatott még meg... Valamiért ezt az utat kell végigjárnunk. Miért? Nem tudom. Nagyon nehéz. Mi lesz a vége? Nem tudom. Leszek valaha édesanya? Nem tudom. Azt tudom, hogy nem adom fel soha, a végsőkig harcolni fogok/fogunk. Hisz még csak 2 lombik után vagyunk.

Már beszélgettünk az örökbefogadásról is. Arról, hogy fel tudnánk-e nevelni egy gyermeket, akit nem én szültem. Igen, fel tudnánk nevelni és boldog család lennénk. Egyikőnk sem tudja és nem is akarja gyerkőc nélkül elképzelni és leélni az életét. Számunkra gyermek nélkül nem lenne teljes az élet...