Átvertem mindenkit!

És mindenki bevette. Szülők, rokonok, kollégák, barátok, barátnők. Sőt...

Szóval, igen szégyelltem a dolgot különben, de fogalmam sem volt a dolgok miértjéről. Imádtam a sapkákat, volt piros kendőm, világoskék, sötétkék. Volt szalmakalapom, hajráfom. És utáltam a szelet, mert szétfújta a nagy gonddal összetákolt hajamat. A mai napig utálom az erős szelet.

Igen jó lánya voltam szüleimnek, erősen tekintélyelvű nevelést kaptam, és pofonokat, még 20 évesen is, amikor már dolgozó nőnek számítottam. mert például későn mentem haza. Az időpontot persze anyám határozta meg, és akkor is nyolcra kellett hazaérnem, ha hattól kilencig tartott a tánciskola. Arról, hogy ne otthon szilveszterezzek, szó sem lehetett. Arról sem, hogy hétvégén külön programot csináljak. A leveleimet felbontotta. Állandóan állt a bál valamiért. Nem csoda, hogy nem akartam - mekkora hülye voltam! - tovább tanulni, hanem önállóságra törekedve, két héttel az érettségi után elmentem dolgozni, és 20 éves koromban férjhez mentem.

Mert férjhez mentem. Nem rajongtak körbe a fiúk, de azért volt néhány kis diákszerelem. Meg a nagy, a viszonzatlan. Aztán úgy hozta az élet, hogy 18 évesen beleszerettem egy barátnőm bátyjába, akit már 13-14 éves korom óta ismertem. Furcsa az élet. Két év alatt teljesen egymásba bolondultunk, és összeházasodtunk. Imádtam, de az az igazság, hogy nagyon jókor is jött, mert otthon már tarthatatlan volt a helyzet. Apámnak a puszta jelenlététől is viszketett az orrom. A szó szoros értelmében! Anyám teljesen begőzölt, és állandóan azt leste, nem vagyok-e terhes. Apám utálta és leszólta a leendő vejét, és állandóan velem kötekedett miatta. Falusi lányos apa - ő így tanulta, hogy ezt így kell. És büszkék voltak magukra. Arról pedig szó sem lehetett, hogy elköltözzek otthonról, még mit nem. Tessék rendesen férjhez menni! Különben ha "az a csirkefogó" egy hónap együtt járás után hozta volna a gyűrűket, meg az esküvői meghívókat, azt teljesen normálisnak vették volna..

Hát rendesen férjhez mentem. Volt fehér ruha fátyollal, koszorúslány, esküvői torta, minden, ahogy dukál. És még aznap összepakoltam a cuccaimat és elköltöztem. Szerencsére volt hová költöznünk, ha nem is mindjárt önálló lakásba.

De azt, hogy tulajdonképpen mi van velem, azt a férjem sem tudta. Azt hiszem, a mai napig nem tudja.

Nem mindig gondoltam így, de a mai eszemmel úgy gondolom, és tudom, hogy óriási szerencsém volt és van ezzel az emberrel. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ez miatt közöttünk soha nem volt konfliktus. Hiszen hiába voltam én fiatal, egészséges, csinos, vidám, okos - hány férfinak kellene egy kopasz, vagy kopaszodó nő? Nagyon sokan azt kérdezték: a férjed mit szól hozzá? Vagyis, az lenne a természetes, ha vénlány lennék, vagy ha csalna olyan nőkkel, akiknek rendes haja van, vagy ha itthon rejtegetne. Vagy ha nekem valami "selejtesebb" férj jutott volna, akiért már nem nagyon tolonganak a nők.

Tulajdonképpen ég a pofám, hogy neki is hazudok ebben a dologban, mióta csak együtt vagyunk. De már nem merem elmondani. Pedig a pszichológusom szerint kellene...