Segítségre várva

Többszöri nekirugaszkodásra sikerült végül is tényleges segítséget kérnem. Előtte érdeklődés szinten próbálkoztam, de mikor személyes találkozásra került volna sor, mindig elpárolgott a bátorságom. És közben kutyául szenvedtem. A felismeréstől számítva is évekig húztam az időt, közben egyre rosszabb és rosszabb állapotba kerültem. Mind fizikailag, mind mentálisan.  Töltögettem a depresszióval foglalkozó teszteket magamnak, teljesen világos volt a képlet, csak azt nem tudtam eldönteni, a hajtépés miatt van a depi, vagy fordítva. És a már becsapott orvoshoz sem mehetek vissza, hogy mégis bevalljam, hogy az orránál fogva vezettem, ugye? Böngésztem az orvosok, rendelők listáját, olvastam a szakirodalmat, és itthon bőgtem magamnak, mikor egyedül voltam. Azt hiszem, ismeritek néhányan azt az állapotot, amikor délután négykor kezdünk kapkodva öltözni, beágyazni, étkezés nyomait eltakarítani. Amikor reggel csak annyi időre vagyunk képesek összeszedni magunkat, hogy telefonáljunk, mert nem vagyunk képesek bemenni dolgozni. Amikor mindent késve, vagy az utolsó pillanatban intézünk, adunk be, fizetünk ki, holott már négy héttel a határidő lejárta előtt minden nap elhatározzuk, hogy holnap aztán tényleg rendbe teszek mindent. Mert rendet akartam mindig: a szekrényemben, a fejemben, az életemben. A környezetem - pl. a szüleim - ebből annyit szűrtek le: feledékeny vagyok, lusta és rendetlen. Nehéz is felfogni azt, hogy egy óriási halom vasalatlan ruha közepén, pólóban és bugyiban ülve a vetetlen ágyon, hogyan tudtam a konzervkukorica után gyümölcsjoghurtot enni, majd utána küldeni még egy-két banánt is, miközben az MTV-t bámultam. Nincs mentségem arra, hogy a sok fontos tennivaló helyett két év alatt elolvastam a világirodalom remekeit, meg még ami a kezembe akadt. Olvasás közben vagy a hajamat húzgáltam, vagy ettem. Ez volt a szomorú valóság. Ha valaki bejelentés nélkül jött, soha nem nyitottam ajtót. Nem tudtam volna egy perc alatt rendbehozni magamat és a lakást.

Elvesztegetett idő volt, eltékozolt évek. Azt nem értem, hogy a munkám hogyan nem látta kárát ennek, és a gyerekeimmel hogyan voltam képes foglalkozni. Nem voltam valami mintaanya, de mindig nagyon szerettem őket és próbáltam igyekezni, hogy nekik meglegyen mindenük. Nem csak az ennivaló és a tiszta ruha, hanem egy anya, aki sétál  és játszik velük, énekel, beszélget, szeretgeti őket. Nem mindig sikerült mindent jól csinálnom.

De igazából senki nem vett észre semmit.