Meg akarok gyógyulni!

Éppen két éve, hogy elkaptam egy jó pillanatomat és bejelentkeztem az orvoshoz. Hosszas válogatás előzte meg az elhatározást a neten, a doktornő válaszolt az emailre, aztán összesöpörtem a forgószék köré leszórt hajszálakat, kibőgtem magam, és felhívtam. Úgy gondoltam, ha hosszú évek alatt ezt nem tettem meg, most meg kell ragadnom ezt a pillanatot, vagy különben már soha nem teszem meg. Még aznapra oda rendelt. Nagyon izgultam, a frász kerülgetett, hogy mi lesz.  Mentem az addiktológiára, a drogosok, alkoholisták, ki tudja milyen bajjal küszködők  közé. A doktornő személyében egy nagyon kedves, megértő, szimpatikus embert ismertem meg. Nagyon szégyelltem magam, alig néztem a szemébe, inkább az ablakot bámultam mögötte, és persze el is bőgtem magam a nagy önsajnálatban. Én még soha, senkinek nem mondtam ki az igazságot: én magam tépkedem ki a hajam.
Hosszasan beszélgettünk, kérdezz-felelek formájában, írt fel gyógyszert, felvázolta a lehetőségeket - hát nincs túl sok alternatíva! Aztán egy hónap múlva visszakocogtam hozzá, majd négy hét múlva megint. Szedtem a gyógyszert, meg a homeopátiás szert, de persze semmilyen változás nem történt. Így aztán javasolt egy pszichológust is. Újabb próbatétel az életemben! Még egy ember, akivel meg kell osztanom a szégyenemet. nem nagyon örültem. De úgy gondoltam, ha már itt vagyok, és amíg nem kell beavatnom senki mást ( persze a családra és a munkahelyre gondolok, hiszen pl. egy kórházban töltött pár napra már valamiféle magyarázatot kell adnom, vagy hazudni valamit, ami elég kínos ), akkor már igyekszem végig csinálni a dolgot.

A pszichológusnál rémesen éreztem magam. Pedig nem a Csernus dokihoz járok!  :-) Sőt, a legkevésbé sem emlékeztet rá... Barátságos, nyugodt hölgy, de semmi tutujgatás. Komoly nézés, komoly kérdések, komoly hallgatás. Igaza van, hiszen véresen komoly a téma. Nem faggatott, nem sürgetett, hosszasan végigvárta az én csöndjeimet. Furcsa volt, hogy meg tudtam nyílni, és olyan dolgokat meséltem el, amit soha senkinek.
Gyermekkori, mélyen eltemetett élményeket, félelmeket, az igazi gondolataimat, az igazi véleményemet a szüleimről, a testvéremről. Furcsa volt kimondani azokat a dolgokat, amelyeket még magamnak sem fogalmaztam meg soha. Furcsa volt a nyugodt, várakozó csöndben befelé figyelni, felidézni dolgokat, más megvilágításban szemlélni azt a szemetet, amiről  tudtam, hogy ott van, de nem vettem róla tudomást. Óvatosan átléptem felette, vagy gondosan oda sem nézve, besöpörtem a szőnyeg alá. És most fölemeltük a szőnyeg sarkát, hogy alánézhessek.