Mi van a szőnyeg alatt?
Blog: Hát kitépem a hajamat! -
Szerző: Anka
Mintha csak magamat látnám!
Kezdjük az elején.
Fiatal szüleim vannak, anyám mindössze 17 évesen szült engem, apám 20 éves volt akkor. Apám 14 évesen elkerült otthonról csaknem 400 kilométer messze, sokgyerekes, szegény családból, kollégiumba. Anyámat egyedül nevelte a nagyanyám, akkor, amikor még nagy szégyen volt, hogy valakinek „nincs apja”. Ők aztán 16 és 19 évesen elkezdték a FELNŐTT életüket. Anyám otthagyta az iskolát, és neki volt férje, mit férje, URA, ami a nagyanyámnak nem adatott meg. Az URA pedig ragaszkodott hozzá, hogy az ő feleségének semmi dolga ne legyen a háztartásán és a családján kívül, hiszen ő eltartja, és kész. Nem kell dolgoznia, cserében viszont kuss van. A gyerekeknek is hallgass a neve, természetesen. A következő negyvenhat év erről szólt, és ami még hátra van az is erről fog szólni, kivéve, hogy szegény apám már nem győzi az anyagiakat. Kiskamasz koromban a barátnőim nagyon irigyeltek a fiatal szüleimért, hogy ők milyen megértőek lehetnek. Természetesen nem mondhattam meg nekik, hogy ne akarjanak cserélni. Én őket irigyeltem a kiegyensúlyozott, idősebb, kedves, „nénis” anyjukért. Ösztönösen. Az apjukat semmibe vettem, tisztes távolból néztem rájuk, hiszen a FÉRFI nálunk valami egészen különleges kategória volt.
Ösztönösen, majd később tudatosan egészen másként neveltem a gyerekeimet. Míg én 6 hónaposan szobatiszta voltam (!), az én gyerekem 2 éves korában nyugodtan riszálhatta a pelenkás fenekét. Míg a szüleimnél nem volt válogatás, és addig nem állhattam fel az asztaltól, amíg meg nem ettem mindent, az enyémek azt és annyit –nem– ettek, amit és amennyit –nem– akartak. Hozzátenném, még emlékszem azokra az időkre, amikor az ebédem fölött akár délután négyig is elméláztam, miközben ők falra másztak az idegességtől, a híres szobatisztaságomra pedig felnőtt koromban rákérdeztem, elvégre egy 6 hónapos gyerek jó, ha egyáltalán ülni tud. Hát ráültettek és fogtak, és addig nem vettek le róla, amíg nem volt valami eredmény.
Azt hiszem, hogy egy mai, gyerekekkel foglalkozó szakember ettől padlót fogna.
A többit nem részletezném. Szigorúak voltak, na. Én imádtam iskolába járni, bár a testi dolgokban lassú voltam és ügyetlen, mert mindentől nagyon féltettek. Voltak barátaim. Nem túlzottan engedtek sehová, így aztán a kora serdülőkorra megtanultam, hogy nem kell mindig igazat mondani, ha nyugtot akarok magamnak. Ha lebuktam, elvertek, meg legközelebb mégúgy sem engedtek. Sokra nem mentek vele. Még 20 éves koromban is megmondták, hányra kell hazaérnem, és ha nem úgy volt, csattogtak a pofonok és zengett a ház. Rólam mindez akkor már lepergett.
Kisebb koromban természetesen imádtam őket. Nagyok voltak, szépek, tökéletesek. Ám egy gyerek 10 éves kora körül már mindenképpen elkezdi látni, hogy meztelen a király. Mivel velük nem lehetett beszélgetni, maradtak a barátnők. Egy kamaszodó gyerek előbb-utóbb elkezd kritikusan figyelni. Iszonyú lelkifurdalásom, bűntudatom volt, hogy már nem szeretem őket úgy, ahogy kellene. Ahogy illene?! Mert a látszatra iszonyúan adnak. 14 éves koromra már teljesen tisztában voltam velük. 18 éves koromra már halálra idegesítettek. Egy időben arról ábrándoztam, hogy talán nem is ők a szüleim. Azt is szerettem volna titkon, hogy váljanak el, mert anyámmal még csak ki tudtam jönni, de apámtól falra tudtam volna mászni. És anyám az apu bólogatójánosa volt, elvtelenül. Soha nem állt mellém nyíltan, sőt, a nevelés egyik alappillére volt: majd kapsz apádtól, ha megtudja! Egyébként nem voltam rossz gyerek, tanultam is, ha megkértek segítettem is, nem feleseltem – nem is lehetett! Nem fiúztam, nem jártam nagyon sehová, nem is engedtek. Egyetlen bűnöm volt: hogy nagyon szerettem csavarogni. Fordítom magyarról magyarra: csavarogni = nem otthon lenni. Azt hiszem, ezért is imádtam az iskolát. Mivel anyám nem dolgozott sosem, ő mindig otthon volt, és mindig szemmel tartott, sosem voltam egyedül egy percre sem. Ha valahová mentek, olyan nem volt, hogy addig én otthon maradhatok. Még a leveleimet is elolvasták. És kommentálták. Anyám 18 éves koromban már terhességgel gyanúsított. Szűz voltam még, de hiába is mondtam volna.
Csak azt a megoldást láttam magam előtt: elhúzni a fenébe. Próbálkoztam albérletbe költözni, óriási patália lett belőle. Azt a szégyent ők nem érik meg, és különben is csak elzüllenék! Még mit nem! Utóbb azt találtam ki, hogy más városba megyek dolgozni és nővérszálláson fogok lakni.
Persze ha lett volna eszem, érettségi után tovább tanulok, és akkor mehettem volna koleszbe, de hát kis hülye voltam. Annyira független és önálló akartam lenni, hogy érettségi után két héttel már dolgoztam. Gondoltam, akkor nekem nem parancsol senki!