Az én egészen másmilyen életem

Visszanézve azt mondom: milyen kis hülye voltam! Sodortak a dolgok magukkal, én közben csak azt tudtam: máshogyan akarok élni, mint amit otthon láttam. Az alapvető értékek maradtak, hiszen azok mélyen bennem gyökereztek: a család mindenek előtt, a gyerekeim a legfontosabbak a világon, hűség, munka... de már másképp. Nem volt tudatos, hiszen csak azt tudtam biztosan, mit nem akarok. Nem akartam otthon maradni. Nem akartam, hogy az én gyerekemnek félnie kelljen a szüleitől. Semmire nem akartam kényszeríteni őket.

Közben beleléptünk az összes csapdába, ami akkoriban a fiatal családokra leselkedett. A férjem nagyon sokat dolgozott, nekem pedig kezdett agyamra menni az otthonlét. És egyre kevésbé voltunk lelkesek. A csemetét imádtuk mind a ketten, egymást sem kergettük késsel a disznóól körül, de egyre fáradtabbak voltunk és én egyre csalódottabb és ingerültebb lettem. De azért nagyon példás kis feleség voltam.

Természetesen anyai felügyelettel. Mert természetesen semmit nem csináltam jól. Édesanyám pedig nagyon ráért, a gyerkőcöt meg ki ne imádta volna? Így aztán, mikor hazamentünk a kórházból, anyám már az utcán várt és azonnal kikapta a gyereket a kezemből. Minden nap nálunk volt, reggeltől estig. Nem azért mondom, főzött és mosott is, hogy segítsen, de a gyereket csak szoptatni kaptam meg. Fürdette, öltöztette, tisztába tette, ringatta, dajkálta egész nap. Nem nagyon tetszett, de mint említettem, kis hülye voltam. Ha mi mentünk át hozzájuk, a gyerekem SOSEM volt rendesen felöltöztetve. Vagy biztos melege volt, vagy biztosan meg fog fázni. Kis körme, füle, popsija ellenőrizve, ki tudja, az a hülye anyja gondozza-e rendesen. Ha jött a gyerekorvos, vagy a védőnő, akkor jött anyám is. A gyerek, ahogy nőtt, úgy ment utánuk, mint a pulikutya. Ezt én nagyon eltoltam...  A férjem békésen tűrt, ő úgysem volt otthon egész nap, néha még este sem. Egyetlen egyszer mertem ellentmondani: amikor elkezdte szervezni a lakáscserét, hogy egymás mellett lakhassunk. Amúgy 20 perc sétaút van köztünk.

Esténként, mikor végre egyedül voltam, olvastam, és ettem. Vagy olvastam, miközben csavargattam, huzigáltam a hajamat. Mindez hamarosan el is kezdett rajtam látszani.

Két év után visszamentem dolgozni, a család teljes felháborodására. Azt a szegény kisgyereket bölcsődébe adta az a szívtelen anyja. Mellesleg az a szegény gyerek élvezte, imádta a bölcsi minden percét.

Munka után összeszedtem a gyereket és természetesen az anyámékhoz mentem először. Este aztán oda jött értünk a férjem. Amelyik nap nem mentünk, akkor sértődés volt, hiszen ők direkt úgy főztek, meg minden. Hétvégén dettó. Férjuram dolgozni, mi meg a mamához.

Nem lett volna szabad engedni.