Sokadik nekifutás

Újra itt, és meg kell mondjam, nem változott semmi, azon kívül, hogy még tovább kopaszodom. Egyszerűen nem használ semmi! Bele kellene nyugodnom? Pedig borzasztóan zavar. Tegnap elkezdtem egy könyvet olvasni, nagyon sok mindent felszínre hozott bennem. Nem bírtam megállni, előre lapozgattam benne, összevissza nézegettem, és óhatatlanul párhuzamokat kerestem. Mit kerestem , találtam! Úgy látszik, az emberek a világ civilizáltabb felén egyformán hülyék. Az is megfordult a fejemben, hogy vajon én mennyi kárt okozhattam a gyerekeimnek, és vajon mit gondolnak erről. Főleg az idősebb. Nem tudom, lesz-e valaha bátorságom megkérdezni tőle. Alkalmat adni neki és magamnak, vagy csak élni a napokat, és azóta is minden szavammal és tettemmel bizonyítani neki, hogy megbántam, nem fordul elő soha többet, nem győzöm jóvátenni, hatalmas és jogos bűntudatom van.

Úgy látszik, én sem szabadulhatok meg egyhamar, talán soha a szüleim által okozott nyavalyáktól. Velük pedig nem beszélhetem meg, nem vonhatom bele őket, olyan lenne, mintha egy kősziklával meg egy sértődötten hápogó kiskacsával akarnám megbeszélni. Marad a pszichológus, és én, meg én, meg én.  Már az is nagy segítség, hogy már tisztában vagyok vele, legalább magamnak ki merem mondani, leírni, amit tudtam én akár 10 évesen is, csak vagy fel sem fogtam, vagy eltemettem jó mélyre. Annyi katyvasz van bennem, hogy rendszereznem kellene, újra végig gondolni, bátorságot meríteni... A nagyon nagy lépéseket úgysem merem megtenni, legalább tyúklépésben kellene előre tipegni. Az ő életüket is végig gondolni, megfogalmazni, amit értek én... Istenem, hogy lehettem olyan buta, hogy nem álltam neki már 20 évvel ezelőtt!